„Egyelőre nagyon jó”

A sok rémhír között szeretnénk egyfajta oázist nyújtani olvasóinknak, és közismert embereket kérünk arra, hogy engedjenek betekinteni házi karanténjukba, hétköznapjaikba, osszák meg velünk érzéseiket, gondolataikat, esetleg ötleteiket, jó tanácsaikat, melyekkel talán egymás segítségére lehetünk ebben a nehéz, megterhelő időszakban.

TAKÁTS ÁGNES rovata

BORBÉLY ZSOLT ATTILA közíró, politológus, EMNT-alelnök

Amikor megkeresett egy kedves ismerősöm régiónk napilapjától, hogy foglaljam össze néhány kérdés mentén, hogy miként élem meg a karantén napjait, igent mondtam, bár választ csak úgy tudok adni, ha belső világomba betekintést engedek. De írásból élő embertől ez többnyire nem idegen.

Nemzeti ünnepünk, március 15-e óta ülök otthon, két elengedhetetlen országon belüli autóutat leszámítva. Barátaim kérdezgetnek, hogy miként bírom, hiszen az elmúlt évben alig voltam 3–4 napnál többet egy városban, köszönhetően elsősorban egy étteremkalauz elkészítésére vonatkozó megbízásnak. De egyébként sem voltam soha itthon ülő típus, mióta jogosítványt szereztem, nagyon sokat utazom. Válaszom az, hogy „egyelőre nagyon jó”. Az említett kiadványnak köszönhetően, a rengeteg maradandó, izgalmas élmény mellett nem jutott elég idő a fiaimra, és a szellemi alkotásra sem tudtam annyit fordítani, mint amennyit szívem szerint szántam volna rá. Meglehetősen feszített volt a tempó, havonta 5000 és 10 000 kilométer közé esett csak az autóval megtett távolság.

Most ez alapvetően megváltozott.

Nem mondom, hogy nem hiányzik az éttermek tesztelése, a gasztronómiai és boros rendezvények, a személyes találkozás felvidéki, délvidéki, erdélyi és anyaországi barátaimmal, de bőven van, ami ezt kompenzálja. Rajtunk is múlik, hogy egy ilyen időszakot istenverésnek vagy Isten áldásának élünk meg.

A kisebbik fiammal eltöltött rengeteg „minőségi idő”, ahogy ezt mostanában mondani szokás, a legjobb abból, amit a sors most nyújt, asztali tenisz, közös roston sütés a kertben, főzőcske a konyhában, szellemi társasjátékok, olvasás, filmnézés. Persze a nagyobbikkal is szívesen töltenék több időt, de ő felnőttként már inkább a párjával foglalkozik s nem a szüleivel, ami érthető.

Az elmúlt öt hétben összeállítottam két kötetet a rendszerváltás óta eltelt három évtizedben írt munkáimból, az egyik kifejezetten az erdélyi közélettel foglalkozik, ennek a „Múltunk tükörcserepei” címet adtam egy korábbi rovatom mentén, a másik Kárpát-medencei kitekintésű. Dolgozom apám ötödik kötetén is, mely a közéletben elfoglalt helyét mutatja be. S persze jut idő olvasásra is, most épp két jó barátom megjelenés előtt álló történelmi tárgyú könyvét olvasom a száz évvel ezelőtti eseményekről.

Paradoxonnak tűnik, de több idő jut a barátokra, hála a skype, WhatsApp-, messenger és viberszerű alkalmazásoknak, érdekes, hogy mintha régiók szabnák meg, ki mit használ elsősorban. Délvidéki jó barátok a vibert, svédországiak a skype-ot, anyaországiak többnyire messengert, a családom, a partiumi és bánsági barátaim WhatsAppot.

A házból csak vásárolni járok ki, leginkább az otthonomhoz közel eső Thököly téri piacra, esetleg a Forrai utcai baromfi- és mangalicatermékeket forgalmazó húsboltba, illetve a Szabadság téri üzletekbe, külön kiemelve a remek, most is nyitva tartó italszaküzletet, ahol kiváló ár/érték arányú borokat és töményeket lehet vásárolni hatalmas választékban. Néha elmegyünk a fiúkkal megsétáltatni a kutyákat. Nem érzem magam bezárva, legfeljebb az zavar, hogy nem tudok bármikor beülni az autóba, és átruccanni Gyulára, Csabára, Szegedre vagy Budapestre, de elhessegetem a gondolatot.

A jövőt várhatnám aggódva is, hiszen ez a járvány rengeteg baljós kérdést felvet, leginkább azt, hogy mi lesz abban az oltásban, amit majd előbb-utóbb előhúznak a sorsbűvészek a kalapjukból. Hogy milyen világ lesz a járvány után? Lehet-e egyhamar szabadon utazni Európában? Mi lesz az Unióval? Mekkora méretű lesz a várható gazdasági világválság? Mi lesz, ha az embereknek elfogy a pénze és meggyengül a közbiztonság?

De ha valamire megtanított az elmúlt bő 50 esztendő, akkor az az, hogy felesleges aggódni olyasmi miatt, amiről nem sokat tudunk, ami homályos és megfoghatatlan. A hídon is akkor kell átmenni, amikor odaértünk, a stressz nem egészséges, az optimizmus inkább az.

A bezártság ellen egyébként bárki számára a legjobb orvosság az olvasás. A magyar irodalom akkora kincsestár, melynek a nemzeti nagyságunkat bemutató legszebb darabjai a Ceaușescu-korban el voltak előlünk zárva, Nyírő Józsefet, Wass Albertet, Szabó Dezsőt nemhogy tanítani nem lehetett, de hallani is csak az hallott róluk, akiknek így vagy úgy, de szerencséje volt. Reményik Sándor legszebb verseit sem tanították. Jómagam az ócskapiacon vettem első Szabó Dezső-köteteimet 1988-ban, korabeli kiadást, potom 10 lejért darabját. Nyírőt posztókötésben antikváriumból meg hagyatékokból szereztem be, Wass Albertet 1991-ben volt szerencsém először olvasni a Hunnia című magazinban.

Most ki-ki bepótolhatja az elmaradást. Aki még nem olvasta a klasszikusokat a Néma küzdelemtől a Kard és kaszáig, az Elsodort falutól az Elvész a nyomig, most megteheti. De a hangos könyvek hallgatása is olyan lehetőség, amivel kevesen élnek, ahhoz képest, hogy mennyire praktikus. Ma már szinte mindenkinek olyan telefonja és előfizetése van, melyen korlátlanul fut a YouTube-alkalmazás, azon pedig elérhető rengeteg értékes hangos könyv. Főzés, mosogatás, takarítás közben sokkal jobban telik az idő, ha közben az ingyen elérhető hangos könyveket hallgatjuk, nekem legfrissebb ilyen élményem a Mire a fák megnőnek Wass Alberttől, ami eddig valahogy kimaradt a merítésből.