Eisele Szűcs Zoé emlékére

Ismét elment valaki, egy barát, egy gyermekkori barát, aki nem utolsósorban festő, számomra ’a’ festő.

Első elemiben találkoztunk először. A továbbiakban hol azonos pályán futottunk, hol párhuzamosan, hol pedig elágaztak utjaink. Összekötött minket a sokéves barátság és az alázat a szakmánk iránt, ami szent. Egy erős, kiegyensúlyozott, vidám embernek tűnt, de valójában nagyon sérülékeny volt. Szigorú, önmaga felállította erkölcsi szabályok szerint élt, magasan volt a léc, és ezt másoktól is elvárta volna. Akiket szeretett, bármikor számíthattak a segítségére. „Megoldjuk” hangzott a jelszó. Amikor beteg voltam, mindennap felhívott. Fizikailag nem tudott segíteni, de tudhattam, hogy velem van, gondol rám, biztat, hogy ne adjam fel. Egy-egy mondat vagy csupán egy szó volt, ami segített továbblépni.

Csalódásait, fizikai és lelki fájdalmait csendben, méltósággal viselte, és még akkor is családjára, barátaira gondolt. 

De milyen festő volt? Röviden: az ecset alázatos mágusa. Képein dráma zajlik, emberi dráma, a színek drámája, amelyek mélyen izzanak. Legyen az vörös, kék vagy arany. Képei igazak, a való életről szólnak. Hitelesek. Szereplőiből pozitív energia árad, még ha nem is mindig nyertesek. Ahogy ő fogalmazott: „Furcsa, boldogtalan figurákat festek, olyanokat, akik arról álmodoznak, hogy egyszer majd csak hazatalálnak.”

Drága Zoja, menj álmaid útján békével, egész biztos, hazatalálsz! 

Móré-Sághi Annamária