Elfogadni az életet úgy, ahogy van

Április 19-én, nagyszombaton délelőtt Aradon, a törvényszék közelében lévő régi bérház egyik szépen berendezett emeleti lakásába virágcsokorral belépő hölgy, körültekintve a néhány ott tartózkodón, megkérdezte: és hol van az ünnepelt? Hát itt – mondta valaki.

A vendég nem hitt a szemének, pedig hát írás is van róla a városháza anyakönyvi kivonatában – az aradi alpolgármester utána nézett –, hogy Biró Ilona 1914. április 19-én látta meg a napvilágot.

Szarajevóban még nem dördült el a pisztolylövés, amely megadta a startot az első világháborúnak.

***

– Akkor is éppen ünnep volt, húsvét első napja – meséli Biró Ilona az édesanyjától hallottak alapján, s aztán úgy emlegeti az évszámokat a múlt századból, sőt évezredből, mintha csak tegnap lett volna. Pedig hát hol van már az az iskola, rég lebontották az egykori Béla téren (az idősebb aradiak még emlékeznek a nevére), ahol a betűvetést tanulta, s ahol kezdetben az állt bizonyítványában a román nyelvtudását firtató kérdésre, hogy „nem tud”. Aztán megtanult, még németül is kicsit az akkori textilgyárban, hisz a mesterek többnyire idegen ajkúak voltak, s társnői között is bőven akadtak ezen a nyelven beszélők. Még ismerte az öreg Neumant, aki megrótta a fiatal munkásnőket, akik ebédidőben a gyapotbáláira telepedtek. 15 éves volt, hát dolgozni kellett a hadiárvának, akit kárpátaljai származású apjáról Kosztyu Ilonának, majd Romániában Costiu Elenának hívtak, bár időközben édesanyja újra férjhez ment, de a kislány, bár mostohaapja nagyon „rendes volt”, megtartotta eredeti nevét. (Mint ahogy megtartotta később első férjének nevét is, miután 1970-ben özvegységre jutott, és másodszor is férjhez ment majd hetvenévesen, a kőfaragóhoz, aki első férjének síremlékét készítette.)

– Ez az életem története, röviden – fejezi be a röpke ismertetőt.

A részletek nyilván regénynyi történetet kívánnának, a textilgyári, akkoriban új részleg előkészítőjében reggel héttől este hétig tartó munkanapjaitól az újaradi, a híd közelében lévő kasmírgyárig, a házasságig és a most 72 éves fia megszületéséig, akivel, menyének fiát nagyon megviselő halála óta egy lakásban élnek, az idősebb kor napjaiig. A Nyugati Jelent minden nap elolvassa, mondja (nem mindennel elégedett, de megígéri, ha nem tetszik majd valami, betelefonál); ki, az utcára már ritkán, csak a fia kíséretében jár, mert fáj a lába, vagy két éve az ebédet is hozatják, a takarításnál más segít, de a mosást maga végzi „és nem lehet mindent a mosógépbe tenni”, nézi – és bírálja – a magyar tévéműsorokat, szóval aktív életet él.  

***

A nála jóval fiatalabb vendégeket természetesen érdekli, hogy mi a hosszú, és az ilyen jó egészségben tartó élet titka.

Mi is?

Mindig jó egészségnek örvendett, kórházban egyszer járt, amikor lábáról egy bütyköt leoperáltak, jó hatvan esztendeje. Végül a kérdésre így válaszol: „Én nem tudok mást mondani: úgy kell venni mindent az életben, ahogy jön, azon kell keresztülmenni, mert úgysem tudunk rajta változtatni. Mindenki csinálja jóindulattal és szorgalommal azt, amit bír. Meg hát születni is kell rá – az anyám részéről mindenki nagyon sokat élt.”

A szomszéd közbeszúrja: meg kell egy jó háziorvos is – mire az ünnepelt egyetértően bólint. Aztán megjegyzi: még nincs itt, de biztosan el fog jönni. (Nemsokára meg is érkezett, virággal, természetesen, dr. Darida Enikő férjestül.) – Én Enikőhöz kontrollra szoktam elmenni, de hát ő már jól ismer, s felírja a gyógyszert. Vérnyomásom van, de azon túl… mindent megeszek, ami jólesik. Soha nem diétáztam, vagy ilyesmi. És sokat dolgoztam.

– És ki az a kiváló kozmetikus, akihez jár? – kérdezi valaki.

Az ünnepelt Biró Csilla nevét említi, majd gyorsan hozzáteszi: a mostani az egyedüli alkalom volt, hogy eljött hozzá, bár nem akarta fogadni, mert soha kozmetikusnál nem járt. „Ma is azt mondtam neki: a lehető legkevesebbet változtasson az arcomon, hogy megismerjenek.”

A százéves születésnapi „buli”, amelyen néhány, az ünnepelt számára addig ismeretlen személy is részt vett, nagyon jó, vidám, családias hangulatban telt, volt hatalmas torta, tűzijátékkal, pezsgő (az ünnepelt is koccintott mindenkivel), elénekelték tiszteletére, hogy „boldog szülinapot”, és sok fotó készült. Az egyiken az ünnepelt a résztvevőkkel, a gyönyörű rózsacsokor előtt, amellyel a szomszéd, dr. Tóth Csaba agronómus, az ünnepség kezdeményezője („nagyon, nagyon kedves fiú”) lepte meg. Csak azért nem volt kereken száz szál rózsa, mert páros számú virággal nem illik születésnapost köszönteni. Bognár Levente aradi alpolgármester az egész város nevében kívánt jó egészséget, minden jót az ünnepeltnek, aki azt is elmesélte, hogy tavaly ősszel fiával felkerestek két sóbányát, a tordait és a parajdit, meg Szovátát, de bosszúságára, korára való tekintettel, se iszappakolást, se fürdőt nem engedélyeztek számára – pedig milyen jó lett volna a fájós lábára –, viszont az orvosnő, analízisei láttán így szólt: „szeretném, ha az enyémek ilyenek lennének”.

További jó egészséget és sok örömet kívánunk a néhány napja immár 101. évébe lépett ünnepeltnek, akinek bölcs, derűs életszemléletet a nála ötven évvel fiatalabbak is megirigyelhetnék.