„Ennek ellenére álmodom tovább”

A sok rémhír között szeretnénk egyfajta oázist nyújtani olvasóinknak, és közismert embereket kérünk arra, hogy engedjenek betekinteni házi karanténjukba, hétköznapjaikba, osszák meg velünk érzéseiket, gondolataikat, esetleg ötleteiket, jó tanácsaikat, melyekkel talán egymás segítségére lehetünk ebben a nehéz, megterhelő időszakban.

– Juhász Béla nyugalmazott fizikatanár, a Szövétnek főszerkesztője –

Március 16-án kezdődött számomra a tulajdonképpeni bezártság. Nevezzük karanténnak, bár ezt az elnevezést kissé félelmet keltőnek, ijesztőnek tartom.

Aznap még elmentünk párommal egy-két áruházba, élelmiszereket vásárolni, meg a benzinkúthoz, feltölteni üzemanyaggal kocsinkat. Szokásos, hétköznapi elfoglaltságok. A határon túl február 29-én jártunk utoljára, amikor átvittük egy békéscsabai postahivatalba a februári Szövétneket, borítékolt, megcímzett, felbélyegzett köntösben. Azóta nem járunk ki az utcára. Még a közeli piacra sem mentünk le, pedig a bevásárlás csodás élménye eddig igencsak befényezte életünket. Szerencsére, családom fiatalabb tagjai törődnek a legszükségesebbek beszerzésével.

A bezártságot az elején csendben elfogadtam. Nem zavart túlságosan az, hogy nem tudok közvetlen kapcsolatot teremteni a piaci árusokkal, régi ismerősökkel a Forray utcában, nem léphetek be kíváncsiskodni kedvenc könyvesboltjaimba. Vigasztalt, hogy közeleg a tavasz, működik az internet, csodálhatom unokáim lelkesedését, ahogy aktív részeseivé válnak az online távoktatásnak. És folytathatom a Szövétnek áprilisi számának szerkesztését. Rendületlenül futottak be a jobbnál jobb anyagok; volt miből válogatni, illetve maradt belőlük a júniusi számba is néhány. Hamarosan nyomdába kerül az áprilisi Szövétnek is.

Ahogy teltek a napok, és csak ontotta a média a figyelmeztető információkat, olykor pánikkeltés céljából, kezdtem egyre mélyebben érezni magamat egy mesterségesen ásott potenciálgödörben. (Elnézést, hogy egy fizikai, pontosabban kvantumfizikai fogalmat vettem elő állapotom illusztrálására.) Eleinte szinte minden bejegyzést elolvastam, elraktároztam memóriámban millió információt. S mi lett ennek az eredménye? Valami iszonyatosan felkavaró, rémes állapot. Aztán rájöttem, hogy kíváncsi kérdéseimre akkor is meg tudom kapni a kimerítő választ, ha átugrom sok-sok üzeneten, jó tanácson, figyelmeztetésen, amelyeket egyes emberek unalmukban posztolnak, mások meg csak azért, hogy osszák az észt, vagy hogy riadalmat szítsanak.

Az elején igen szép terveim voltak. Készítettem augusztus elején bemutatni tervezett interjú-kötetemet (Aradi személyiségek – 5.), álmodoztam arról is, hogy kiadok egy újabb novelláskötetet 70. szülinapom apropóján, s talán sikerül összehoznom egy román nyelvű válogatást is írásaimból. Jelen pillanatban kérdés, hogy megvalósul-e bármelyik ezekből az álmokból…

Ennek ellenére álmodom tovább.

Megpróbálok pozitívan előre nézni, hinni abban, hogy a tudomány hamarosan véget vet ennek a tömeghisztériát kiváltó, tragédiákat szülő járványnak. És folytatni fogjuk – ha nem is teljesen ugyanolyan formában, hozzáállással, mint eddig – azt az életet, amelyhez hosszú évek során hozzászoktunk. Beszippantjuk az illatos, friss levegőt, miközben szabadon sétálunk a Maros-parton, kezet fogunk, netán kezet csókolunk szemből jövő ismerőseinknek, kimegyünk a focimeccsre szurkolni kedvenc csapatunknak, elmegyünk rég eltervezett kirándulásainkra, filmet nézünk a moziban, komédiát a színházban, a megszokott áhítattal hallgatjuk végig a szentmiséket, istentiszteleteket, ropjuk a menyasszonytáncot a lakodalmakban, ismerősök körében veszünk búcsút halottainktól.

Segít majd a kvantumfizika, amelynek egyik fontos jelensége az alagúthatás. Ennek értelmében az elemi részecskék át tudnak hatolni olyan gátakon, amelyek klasszikus értelemben áthatolhatatlanok. Ha számukra lehetséges ez, akkor mi, emberek miért ne tudnánk legyőzni az akadályokat, miért ne tudnánk áthatolni bármilyen kemény anyagból készült, természetes vagy mesterségesen előállított gáton?