Fedezzük fel a jó mozit

Egykori, az immár nyolcvanas, manapság nehezen járó kedves kollégámmal futottam össze csütörtökön este az aradi Arta mozi kijáratánál. Azt mondta: „a Nyugat jöhetne hozzánk tanulni a filmcsinálásban”.

Imre barátom talán kissé túlzott, ha igen, ennyi elfogultság, számomra, megengedhető.

A Halálos tavaszt vetítették az 1930-as évek végén (1939-ben), Jávor Pál, meg Karády Katalin főszereplésével Zilahy Lajos, egy korabeli bestselleréből készült filmben.

Zilahy (mint Arany János) nagyszalontai, Jávor aradi születésű volt abban a korban, amikor még a magyarságot nem választották szét a később meghúzott országhatárok. Pár évtized múlva másként alakult a helyzet.

Pénteken este a Tóparti látomást (1940) vetítették. Jávor mellett ezúttal a magyar színjátszás egy későbbi, haláláig ragyogó női csillaga, Tolnay Klári, meg, Gitta szerepében, Simor Erzsi szerepelt több, ma már klasszikusnak számító magyar színész társaságában.

Valószínűnek tartom, hogy a csütörtök–pénteki vetítésekre betérő aradi nézők (többségük, kell-e hangsúlyozni, nem a fiatalabb, negyven-ötvenig terjedő korosztályból került ki) látták már a tévében (egyes adókon szerencsére időnként vetítésre kerülő) hetvenvalahány éve keletkezett magyar filmeket, de legalábbis hallottak róluk.

De milyen is ez, az Aradon napokban látott két film az utókor ítélete szerint?

Szerintem: ha nem jobb, legalább biztosan nem rosszabb az akkori kor átlagánál.

Az 1940-es évek elején külföldre származott magyarok értek el világra szóló sikereket: a Casablanca (1942, amerikai romantikus filmdráma, krimi és kalandfilm) Kertész Mihály – angolul Michael Curtis – rendezésében, Humphrey Bogart és Ingrid Bergman főszereplésével, a filmtörténet emblematikus darabjává vált.

A mai kor embere – Európában legalábbis – másként tekint a filmre, mint a jó fél évszázad előtti ember. Akkoriban, a tévé és egyéb információs források (legalábbis korlátozott) hiányában a mozi az egyik fontos információs, de főleg szórakozási forrás volt.

Manapság, legalábbis a mi tájainkon, a mozi holtvágányra került – Aradon, például, egy, talán (az újabbakkal, az utóbbi hónapokban újranyitottakkal együtt) három filmszínház működik, igen korlátozott programmal. Nem nosztalgiázom, ez bizonyára az új idők új szava. Manapság, a számtalan tévécsatorna birtokában, akár egész nap, reggeltől reggelig (magyarul is!) filmet nézhet a néző.

Kilenctized arányban (saját becslés) olyanokat, amelyek „elszalasztása” semmilyen kulturális hézagot, hiányérzetet nem okoznának.

Egy-egy régi magyar film, mint amilyeneket most láttunk, minden hibája ellenére, valóságos felüdülés. Azzal a ki- és megkötéssel, hogy hetven-nyolcan éve, a film hőskorában készültek, nem mérhetők mai igényekkel.