Fifi nővér Fifi nővér marad!

Bő negyed évszázada február elején ünneplik a szerzetesek világnapját. Ez alkalomból kerestük fel a lupényi származású Farkas Gabriellát, Fidelis-nővért, aki sok évig foglalkozott a gyermekekkel a dévai Szent Antal Közösségi Házban. Hajdani növendékei csak Fifi nővérként emlegetik, és nagyon sok szép közös emléket őriznek. Az utóbbi években Székelyudvarhelyen élő Fidelis-nővérrel a szülőföldről indítottuk a beszélgetést. Hogyan lett a lupényi kicsi Farkas lányból Fifi nővér?

– Ha szabad, azzal kezdeném, hogy megszülettem a lupényi Farkas családban. Ez olyan igazi farkascsalád volt. Édesapám különösen kemény hangon állt ki az igaza mellett. Megrögzött kommunista volt, és úgy gondolta, hogy a vallás csak tönkretesz. Édesanyám, aki mélyen hívő asszony, sokszor csak a szemével intett nekünk, gyermekeknek, hogy ne feledjünk asztali áldást mondani magunkban az étkezés előtt. Vallásilag is vegyes volt a családunk. A keresztmamám ortodox, a keresztapám református. De én katolikus lettem – mondja kedvesen nevetve Fifi nővér, hozzátéve, hogy talán ezért is kedveli az ökumenizmust. – Nyolcadikos koromban szerettem volna pap lenni, és akkor a helyi plébános kezembe adta Szent Bernadett életét. Elolvastam, nagyon tetszett, de illedelmesen megköszöntem, és visszaadtam. Az volt bennem, hogy na, ez nem nekem való. Mi az, hogy valaki apáca?! Évekig vitáztam Istennel, hogy ha nem teremtett fiúnak, és nem lehetek pap, akkor mit akar tőlem?! Én vagy pap leszek vagy semmi, úgyhogy jobb, ha békén hagy. Barátom volt, eldöntöttem, hogy férjhez megyek, sok gyerekem lesz. Aztán 23 éves koromban bejelentettem, hogy zárdába megyek. Az én vallásos anyukám kétségbeesett, hogy a feje tetejére állítom majd a zárdát, kérte a plébánost, beszéljen le a döntésemről. Édesapám csendes beletörődéssel fogadta a döntésemet, könnyel a szemében annyit kérdezett, hogy jól meggondoltam-e? De mindketten tudtomra adták, ha mégsem bírnám, ha mégis meggondolnám magam, bármikor hazatérhetek.

– Mi késztetett a döntés meghozatalára?

– Bennem volt egy picurka magnyi hit, és nagyon sok szeretet, amit a szüleimtől, a testvéreimtől kaptam. Ez feszített belülről, hogy továbbadjam. Aztán nővérként évekig foglalkoztam gyermekekkel. És sokat gondolkodtam azon, hogy mit is kellene nekem átadni számukra. Akkor éreztem azt, hogy igazából azt a hitet és szeretetet, ami engem is elindított ezen az úton. Mert ha ez elültetődik a lelkükben, akkor reménykedhetünk, hogy fegyver helyett imakönyvet vesznek a kezükbe, bombák helyett szeretetet robbantanak a világban, és rakéták helyett imákat küldenek az égbe. Úgy képzelem, hogy a nagy föld a szeretet, és ha ebbe belekerül a hit piciny magja, fejlődésnek indul a növény. Velem is így történt.

– Többféle női szerzetesrend van. Te miért lettél épp ferences nővér?

– A mi alapítónk dr. Paul Josef Nardini egymázmegyés pap volt, aki harmadrendi ferencesként élt. Szent Ferenc reguláját követjük. Nem vagyunk klarisszák, mallersdorfi ferences nővéreknek neveznek. Aktív, tevékeny rend vagyunk. És azt gondolom, ez volt, ami vonzott. Nem akartam egy bezárt kolostor falai között élni, hanem emberekkel dolgozni az emberekért. Fontos volt nekem, hogy a noviciátus után, amikor Dévára kerültem, voltak civil munkatársaink is. Mindig is úgy képzeltem ezt a hivatásomat, hogy imádkozunk és dolgozunk, de az emberek között. Ez ragadott meg a ferencességben, ezért nem választottam a klarissza vagy a karmelita rendet.

– Nagyon sok szép közös emléket őriznek a hajdani Szent Antal-házas gyermekek. Nem olyan régen emlegette egy kismama, hogy hajdanán nagyon el akart menni egy Szent Antal-házas téli táborba, aminek az volt a feltétele, hogy adventben részt vesz bizonyos számú hajnali misén. Meséli, hogy a szülei nem engedték olyan korán egyedül templomba, s te minden reggel elmentél utána, hogy ne maradjon le a misékről, a táborról. Őrzöl-e hasonló emlékeket?

– Én rengeteg sok szépet kaptam a gyermekektől. És nagyon sokat tanultam tőlük. 24-25 éves voltam, amikor Dévára kerültem, és beosztottak egy 25 fős gyermekcsoportba, hogy tanítsam őket délután írni, olvasni, számolni. Hát fogalmam sem volt, honnan kezdjem. Nagyon hálás vagyok a sajnos már csak emlékeinkben élő Lengyel Eta tanító néninek, aki mellénk állt, és gyakorlatias tanácsokkal látott el a tanítás terén. Végeztem én teológiát, de attól még nem tudtam hogyan kell oktatni, nevelni.  A gyermekek pedig arra tanítottak meg, hogy mennyire fontos az ő életükben az elméleti oktatás mellett a játék, a szabadidő, az ölelés, az ima.

– Nemrégiben egy interjúban külön kiemelted a játék és az ölelés fontosságát. 

– Sok évvel ezelőtt még Déván dolgoztam, hazajött Böjte Csaba atya Amerikából, és elmesélte, milyen keserű tapasztalata volt. Hiszen akárcsak itthon, ott is megölelte a gyermekeket, és mondták, hogy ez nem illendő, Amerikában a gyermekek ölelése könnyen zaklatásnak minősíthető. Akkor eldöntöttem magamban, hogy ha valaha nálunk is betiltják az ölelést, én inkább börtönbe megyek, mintsem lemondjak arról, hogy a szeretetnek ezt az alapvető megnyilvánulását gyakoroljam. Én a gyermekektől tanultam meg ölelni. Amikor Dévára kerültem, spontán módon hozzám bújtak, megöleltek. És úgy alakult, hogy amikor találkoztam velük, mindig az első az ölelés volt. Azután beszélgettünk arról, hogy milyen volt az iskolában, hogy mi a mai program. Ha most visszatérek Dévára, felnőttként is megölelnek a hajdani gyermekek. Biztosan voltak visszaélések egyháziak, szülők, rokonok részéről. De nem lehet néhány félrecsúszott kapcsolatért kiiktatni az életünkből az ölelést. Ennek nagyon fontos szerepe van a szeretet kifejezésében, megélésében.

– Említetted Lengyel Eta nénit, aki sokat segített neked pedagógiai téren. Volt-e más, aki hatással volt az életedre, hivatásod vállalására, megélésére?

– Nagyon sokat segítettek nekem a családosok Déván. Elsősorban a hivatásom megélésében. Mert a szerzetesi hivatás sem olyan, hogy egyszer döntöttem, s ez a döntés örökre ugyanolyan forró és élő igen marad. Hanem újra és újra Jézus mellett kell döntenem. Sőt, olykor vissza kell menni a gyökerekhez, az elinduláshoz. A mai világban annyi a kínálat, sokszor meg sem kell rendelni, egyenesen házhoz szállítják, mint a forró, illatos pizzát... A hivatásom megélésében nagyon sokat segítettek a családok. Az, ahogyan ők is küzdöttek, küzdenek. Hiszen a családban sem, a szerzetesi közösségben sem csupa napfény minden nap. Vannak borús pillanatok is. De láttam azt, ahogy ezek a felhők szét tudnak rebbenni, és mindig kisüt a nap. Közvetlen munkatársam és segítőm volt László Mónika és a férje, Attila, aki később is mindenben segített bennünket. De ott volt a Fleischer család, a Daradics család, a Gáspár-Barra család, a Szőts család, Székely Laciék, Simándiék, Sebestyénék, Orbánék és még sorolhatnám. Olyan jó volt nekem látni, ahogyan akár 3-4 gyermeket neveltek szeretetben, vagy örökbe fogadtak gyermekeket. Ahogyan át tudták hidalni szeretettel a vallási vagy épp nyelvi, nemzetiségi különbségeket. Ahogyan együtt élt egy-egy családi otthonban több generáció, ahogyan mertek szigorúak is lenni, ha kellett, de mindig nyitva maradt az otthon ajtaja a gyermekek előtt, bármilyen útra is tértek. Az a kitartás, a hitből táplálkozó szeretet, amit körükben megtapasztaltam, segített megmaradni az utamon. Kitartani akkor is, ha nehéz, ha olykor keresztekkel jár, vagy nem látom a kiutat. Mert nem könnyű egy-egy áthelyezés, egy továbblépés, nem volt könnyű eljönnöm Déváról sem. De megtaláltam a helyemet, és amit ott akkor megtapasztaltam, sokat erősített a hivatásomban.

– Téged is úgy engedtek el a szüleid annak idején, hogy bármikor meggondolhatod magad, és hazatérhetsz. Biztos voltak nehéz pillanatok, mi tartott meg ezen az úton?

– Lassan 30 éve vagyok nővér. Ha visszanézek az életemre, és újraélhetném, biztosan sok mindent másképp tennék. De a Jézus melletti döntésemen nem változtatnék. Ez a legszebb ajándék az életemben. Egyszer egy Krisztus király ünnepen ért a felismerés, hogy Krisztus király, és én, a parányi jelentéktelen teremtés, az ő jegyese vagyok. Mélyen megérintett ez a gondolat, hogy engem, a kicsi magot Isten kiválasztott. Hogy terve van velem. Mert a hivatás tőle jön. Ő ültette el azt a piciny magot a lelkembe, Ő segít a növekedés útján. A döntés az enyém, de a lehetőség, a végtelen szeretet és támogatás Tőle jön. A családosoknál is ezt láttam. És felismertem, hogy ugyanaz a gyökér, a szépség, a nehézség, és fontos, hogy a két hivatás egymás mellett növekedjen. Hogy legyenek elkötelezett, tudatos családok, és ebben az egyháznak segítenie kell. És a családoknak is segíteniük kell az egyházat. Együtt tudunk növekedni! És a gyermekek részéről megtapasztalt szeretet és bizalom is megerősített a hivatásomban. Egyszer Néri Szent Fülöp életét néztük a gyermekekkel a dévai Szent Antal-házban. És amikor püspökké akarták szentelni Fülöpöt, hozták a bíbor kalapot, a papucsot, és ő visszautasította, visszahúzva a rongyos papucsát, egy kisgyermek a filmben örömmel felkiáltott, hogy Fülöp atya Fülöp atya marad! Akkor a Szent Antal-ház nagytermében hátrafordult egy legényke, Szabó Jocó, rám nézett, s azt mondta: Fifi nővér Fifi nővér marad! Hát Isten segítségével az maradok.

(Fotó: RomKat.ro)