Ha farsang, aradi megabál

A tizedik, jövő évben esedékes jubileumi bálra illenék a kérdés, hát fel se tettem a fő szervezőknek, hogy elégedettek-e a kilenc évvel ezelőtt indult legnagyobb aradi és környékbeli farsangi bállal, de azt hiszem, nem válaszolhatnának rá másként, mint úgy, hogy az ötlet nagyon-nagyon bevált, s ha nem ezt mondanák, akkor szerénykednének. 

Az, hogy évről évre, külön hírverés nélkül is megtelik az aradi Expo (egyik) nagy csarnoka, sőt, sokan, hely híján, lemaradnak az eseményről, önmagáért beszél.

A szombat esti farsangi mulatság, amelyet méreténél fogva „megabálként” emlegetnek, az immár jól ismert forgatókönyv szerint zajlott. Khell Levente köszöntötte kilenc órakor a tánc közben már-már bemelegedett társaságot – szerintem a felét, legalább, pedig az is olyan négyszáz ember, név szerint is ismeri. Külön üdvözölte a megyei RMDSZ elnökét és Arad alpolgármesterét, Bognár Leventét, aki a tanácsi támogatást rendszeresen kilobbizza a város egyik legnagyobb szabású magyar rendezvényének (is). Legnagyobbnak a majálist gondolom, mert azon még több ember elfér. A jelenlévők sorában megemlítette Matekovits Mária EMKE- és Matekovits Mihály RMPSZ-elnököt, valamint a Csiky főgimnázium néptáncosaival hat éve foglalkozó Sztankó Károly békéscsabai táncoktatót, akinek munkája nagyon meglátszik tanítványainak produkcióin.

Bognár Levente a környék hagyományokat ápoló legnagyobb farsangi bálját az önazonosság megőrzése egyik eszközének mondta. Közben a riporter arra gondolt: nem volna semmi, ha ennek a társaságnak csak a harmada rendszeresen eljárna a szintén identitásmegőrző egyéb magyar rendezvényekre is…

Amíg a következő műsorszám, a jelmezesek felvonulása sorra került, a Party-Mix Band („a megújult, konferálták be az elején a szervezők) rendületlenül (és kitűnően) játszott, a terem közepén kialakított hatalmas, de az összes vendég számára még így is kicsi táncparkett sohase maradt üresen.

Tíz óra után valamivel kezdődött a rendezvény egyik fénypontjának számító jelmezparádé. Gyerekek szép számmal öltöztek be mindenféle Zorrónak, kalóznak, boszorkának, Fehér arcnak, néhány kislány, akit Khell Levente meginterjúvolt, románul tudta elmondani, hogy ő hercegnő. Bemutatójuk „versenyen kívül” zajlott, minden résztvevőt megajándékoztak. A „vérre menő” műsorszám a felnőttek maszkurás produkciója volt, itt a négy résztvevő (csapat) nem ütötte le egymást tolakodás közben. Nagy derültséget keltett a Duna Televízió kéttagú stábja: a Puskel Emesét megjelenítő riporternő különleges (kívülről szakasztott kukoricacsőnek látszó) mikrofonjának végére kapott számos részvevőt (az RMDSZ megyei elnökétől, például, azt kérdezte: igaz-e, ami hírlik, hogy a magyar ellenpárt színeiben szándékozik indulni az európai parlamenti választásokon. A kérdezett cáfolta az értesülést, és a tulipánra való szavazásra buzdított). Közben operatőre (akire az anyja se ismert volna rá) a szakmát forradalmasító kamerával sürgölődött, s örökítette meg elölről-hátulról a riportalanyokat. Több, disznóvágásban járatos néző megesküdött volna, hogy a kamera egészen olyan, mint egy pörkölő. Volt aztán fess kalóz és kalózné, a szocsi olimpiáról épp most érkezett korcsolyázó (beszélt kicsi magyar), a sort pedig a Halál zárta, termetes kaszájával. Beszélni nem volt hajlandó, de leírta a szervezőknek, hogy éppen a parlamentbe készül rendet vágni.

A rövid ideig tartó díjkiosztás után az est sztárvendége, Aradszky László lépett színpadra. De nem ám egyedül, hanem nagy nevekből álló és ennek megfelelően nagyon profi zenekarral – ezt zenész barátom is megerősítette –, illetve vokálos hölgyekkel. És jöttek az egy órát tartó produkcióban a régi nagy slágerek (Még ide-oda húz a szív, Pókháló az ablakon, Isten véled, édes Piroskám, Nem csak a húszéveseké a világ stb.), és némi kellemes meglepetéssel tapasztaltam, hogy nemcsak az énekes bizony már nem mai csirke korosztálya, de a húsz-harmincévesek közül is sokan az örökifjú énekessel együtt fújták a nótákat. És köszönték meg hosszas tapssal Aradszkynak és társainak az emlékezetes estet, amelynek végén dedikált, de előbb még átvette a szervezők és a polgármesteri hivatal ajándékát, egy jófajta hegyaljai bort és egy Aradról szóló képeskönyvet. (A művésszel rögzített beszélgetés egy másik lapszámunkban lesz olvasható).

A „hivatalos” műsorszámok közül már csak a tombolahúzás maradt hátra, éjfél után jó két órával. Keltek a jegyek szépen, az egyiken 1200-on felüli sorszámot láttam, s egy kedves barátom arról számolt be, hogy egy óra tájt nemhogy kávét nem kapott a már bezárt büfében („és még mondják azt, hogy válság van!”), de már tombolajegyet se sikerült szereznie. Nem is nyert semmit, mint ahogyan sokan – palack bort, meglepetés-batyut (jóféle „disznóságokkal”), kozmetikumokat, könyve(ke)t, whiskyt (persze, hogy skótot) stb. S ahogy fogyott a szponzoroknak is köszönhetően nagyszámú tombolatárgy, úgy nőtt a cédulák sorszámát éberen követők reménye, hogy a legnagyobb nyereményt, a színes-lapos tévét ők vihetik haza. De hát pretendens sok volt, főnyeremény csak egy, amiért aztán, hogy a bűvös szám elhangzott, egy kislány szaladt ki boldogan. Nem mondanám, ha nem tudnám: az ő kalapját kérték kölcsön, hogy a tombolajegyeket abból húzzák ki.

Úgy három óra után egyesek szedték a batyujukat – már ami maradt belőle addigra –, és elindultak hazafelé. De még többen maradtak, és járták tovább a táncot. Tán még most is járnák, ha egyszer csak vége nem szakad az idén is emlékezetes farsangi megabálnak.