Időhidak – a Maderspach család történetének első szelete

Maderspach Kinga negyedszázadnyi családkutatás nyomán vetette papírra ükapja, Maderspach Károly kohász-, hídmérnök, szabadságharcos életét, visszavezetve azt az 1200-as évekbeli ősökig. Az Időhidak címet viselő kötet első ismertetése Petrozsényban volt. Itt beszélgettünk a szerzővel.

– A családkutatás részeként immár 13 esztendeje majd\' minden nyáron itt vagyok Petrozsényban, ahol elképesztően sok kapcsolatom alakult ki. Úgy jövök már ide, mintha haza jönnék, annyi szeretettel fogadnak! Ezért kicsit nehéz is volt hagyományos értelembe vett könyvbemutatót tartani. Inkább baráti beszélgetésként értékelem az itteni eseményt. A kötődésem Zsil-völgyéhez mindenképp ott kezdődik, hogy ha e vidék történetéről szóló bármely könyvet felnyitom, abban az áll, hogy a Hoffmann és a Maderspach család ide jött a Zsil völgyébe, fúrásokat, méréseket végeztek, és ők indították el azt a munkát, amely végül is e vidék benépesedését és gazdasági fejlődését eredményezte. Ez az első pont, ami ide köt. De Maderspach Károly élete nem itt kezdődik. Vissza kell egy kicsit nézni a múltba, hogy megértsük a jelent. Az már más kérdés, hogy a mostani jelenben ezt hogyan értelmezzük, és hova tesszük azt az információhalmazt, amivel ma rendelkezünk. Mert végül is ezt adjuk át. De megpróbáljuk visszafelé görgetni az időt, hogy megértsük önmagunkat, azokat a tulajdonságainkat, amiket örököltünk. Emiatt sokkal erősebbeknek érzem az itteni kötődést, mint a pestieket. Ragaszkodtam, hogy itt legyen a premier, Petrozsényban. De nem számítottam rá, hogy ennyire erősek lesznek az érzelmi hullámok.

– Aki itt ült a közönség soraiban mindenki tudott ezt-azt Maderspach Károlyról. Mi újat hoz a könyv?

– A kötetben Maderspcah Károlyt teljes emberi mivoltában mutatom be. Az emberek darabokat ismernek belőle. A hidászok, kohászok a mérnököt, a történészek a szabadságharcost... Ahhoz, hogy valakit megismerjünk, bele kell látni egy kicsit a múltjába is. És az életének szerteágazó mozzanataiba. Hál\' Istennek nagyon sok olyan dokumentum van a birtokomban, eredeti kéziratok, naplók, amik nagy segítséget nyújtottak a munkámban. Mert ezek adják meg a hitelességét egy történetnek. Amit még fontosnak érzek, hogy bár e könyv elsősorban Károlyról szól, én is benne vagyok. Nem lehet kihagyni az írót sem. Nem csak azért, mert ugyanazt a nevet viselem. Hanem mert amíg mi „együtt dolgoztunk” Károllyal ezen a könyven, az öt év alatt, engem is megformált ez a munka, és még szorosabbra kötődött a kapcsolat a családommal, és kötődik tovább például itt Petrozsényban az emberekkel.

– Ha Károlyt, a teljes embert két-három szóban kellene jellemezni, melyek volnának az elsőként beugró jelzők?

– Nehéz eldönteni, hogy melyik szót mondjam ki először. Mert hirtelen eszembe jut a becsületessége, az embersége, a hazaszeretete. Mondhatjuk, hogy ezek nagy szavak, de mögöttük nagyon sok mély dolog van. Ő létrehozott egy négyezer fős bányavárost 1823-ban Ruszkabányán, és nagyon sokáig hihetetlenül jól működött ez az üzem. Tehát négyezer embernek munkát adott, megélhetést biztosított, és egy fantasztikus közösséget éltetett. Ezt mindenki elismerte. Akkor! – nem most így utólag. Igaz, hogy Károly gépész volt, hídmérnök volt, de ezt az üzemet, mint ember vezette. Azt én is csak találgatni tudom, hogy miért kezdett hidakat építeni. Minden bizonnyal üzemeinek a földrajzi fekvése is közrejátszott. Ruszkabányán, Ruskicán, Nándorhegyen voltak a vasgyárak, a kohók az üzemek. A hegyek között. Amikor beállt az esős időszak ott szállítás nem létezett. Télen megint lehetett szállítani. De tavasszal, ősszel a vízben, sárban nem. Ám ők elkészítették például Bukarest teljes vízcsőhálózatát. El kellett szállítani. Szekérre rakták, de a korabeli fahidak nem voltak biztonságosak ilyen rakomány mellett. Károly mérnök volt, feltaláló. Nyilván leült az asztalhoz, és kihasználva adottságait, tudását, addig-addig gondolkodott, amíg feltalált egy vashidat, az íven függő vashidat, ami a világon az első ilyen rendszerű híd volt. És 1833-ban, amikor ő megépítette az első hídját, akkor az Magyarország első vashídja volt. Nyilván a maga hibáival együtt, hiszen akkor még nem volt acél. Az öntöttvas pedig merev és törik. De a hidászszakma szerint a Ruszkabányán előállított öntöttvas vetekedett az acél minőségével, és Károly szakmailag 100 évvel előzte meg korát. Ezért azt gondolom, hogy az ő hidász pályafutása elképesztően nagy teljesítmény volt. Olvastam olyan szaklapokat, ahol a vashidak feltalálóinak sorában elsőként nevezik meg Maderspach Károlyt.

– A köztudatban mégis inkább a szabadságharcos képe él....

– Igen ez egy olyan történet, ami megmaradt a nép ajkán is. Amikor eljött a dicső szabadságharc, és annak első napjai még az örömteli hírekkel szolgáltak, nagy boldogság volt Ruszkabányán. Elsők voltak, akik a magyar nemzetiszín lobogót kitűzték az üzemre. Akkor még azt gondolták, földrajzilag nem fog elérni hozzájuk a szabadságharc. Hogy mégis elért, azért történt, mert Bem tábornokkal nagyon jóban voltak.  Károly nagyon tisztelte, és amikor a világosi fegyverletétel után Bem tábornok menekül, küldöncöt meneszt Ruszkabányára, hogy szóljon, másnap betér a Maderpsach-birtokra. Károly már akkor retteget. Tudta, hogy ha megjelenik itt Bem, annak nagyon súlyos következményei lesznek rájuk nézve az osztrákok részéről. De sem az ő, sem pedig felesége, Franciska lelkiismerete, neveltetése nem engedte, hogy ezt az embert, akit a legjobban tiszteltek minden segítség nélkül csak úgy elküldjék. Tehát minden tőlük telhetőt megpróbáltak megtenni érte. Sok helyen az van leírva, hogy Bem egy éjszakát töltött náluk. De az csak néhány óra volt. Valóban bekötözték a sebeit, adtak a tiszteknek élelmet, és ők tovább is mentek. Ez volt 1849. augusztus 21-én. Augusztus 22-én bevonult az osztrák lovasság, élén Gröber századossal, és lefoglaltak mindent. A hadtörténeti múzeum bécsi levéltárában akadtam rá Gröber százados levelére, melyben 21-én este 7 órakor írja: Megszálltuk Ruszkabányát, minden fegyvert lefoglaltunk, amit tudtunk szekerekre tettünk, a többit holnap küldöm. Ezt írja egy nappal Károly halála előtt.  Akkor, augusztus 22-én viszik el Károly feleségét. Ez egy nagyon furcsa fordulat volt. Mert mindenki azt hitte, hogy Károlyt fogják megbüntetni. De Haynau ravaszabb tervet eszel ki. 1849 januárjában ugyanis Károly testvére, Maderspach Ferenc honvéd ezredesként életét veszti Zsombolyán, ahol el is temetik. Haynau parancsot ad, hogy ássák ki a holttestet és akasszák fel. Azonban a falu népe kapával, kaszával megy neki az osztrák végrehajtóknak, és megakadályozza a gyalázatot. Haynau már akkor bosszút forral Károly ellen. De tudta, hogy őt a 4000 lelkes bányaváros egy emberként fogja megvédeni. Ezért titkos parancsot ad, hogy a feleségét kell megbüntetni. Franciska azzal a gondolattal lép ki otthonából, hogy őt most kiviszik a főtérre és főbe fogják lőni. Később kiderült, hogy koholt váddal lépnek fel ellene, miszerint egy császári egyenruhás bábut égetetett volna el a település főterén. Valójában csak májusfát állítottak a szabadságharc első, győztes híreinek örömére. De Franciska felkészül, hogy bátran kiáll a hazájáért, várja a kivégzést. Ám a háta mögött meghallja a korbácsok suhogását, és elkezd veszekedni a századossal, hogy ezt nem teheti meg egy asszonnyal, egy ötgyermekes családanyával. De letépik a felsőruháját és négy katona a falu szeme láttára megvesszőzi. Innen egyenesen elviszik a karánsebesi börtönbe, és itt tudja meg másnap egy rokontól, hogy a férje, Károly előző nap, miután őt megvesszőzték öngyilkos lett. Franciska leírja, hogy a börtönben épp öngyilkosságon töpreng, amikor jön a hír Károly haláláról. Teljesen összeomlik, de a következő másodpercben már az a gondolata, hogy ő nem halhat meg, mert ott vannak a gyermekek, a család, az üzem, neki minderről gondoskodnia kell. És ettől a perctől kezdve örök harcot vívott azért, hogy elismerjék igazát, jóvátételt kapjon. Az első fia, János 17 évesen már részt vett a szabadságharcban, és fogságba esett. Franciska képes volt elmenni Pestre Haynauhoz (a mai Petőfi Sándor Irodalmi Múzeum épületébe, ahol hajdan Haynay irodája volt) hogy kikönyörögje fia szabadon bocsátását. Azért ehhez komoly lelki erő kellett. Haynau ugyan ordítva dobja ki, a fejéhez vágva, hogy a magyar anyák csinálták a forradalmat, de két nappal később kap egy átiratot, hogy ha 800 pengő forintot lefizet, akkor szabadon engedik a fiát. Ez az a borzalmas tragédia, ami ott történt Ruszkabányán. És Károly halála kapcsán nagyon sokan azt írják, amiben van is igazság, hogy ő nem bírta elviselni a szégyent, hogy a feleségét így meggyalázták, de van egy másik olvasata is a dolognak. Mert Franciska naplóját én már nagyon sokszor elolvastam, és már tudok a sorok között olvasni. Ír olyan félmondatokat, amiből az derül ki, hogy nem csak a szégyen miatt történt ez. Idézi a férjét, Károlyt, hogy: Ezek (az osztrákok) tönkre fognak titeket tenni, mindeneteket elveszik, földönfutóvá tesznek, kisemmizettekké váltok. Most ha ezt a gondolatot továbbviszem, akkor azt gondolom, hogy Károly megmentette Ruszkabányát a teljes tönkretételtől azzal, hogy öngyilkos lett. Mert tudta nagyon jól, hogy ha ő kiszáll ebből, akkor már nem fogják őket tovább porig alázni. És ez így is lett. Igaz ugyan, hogy óriási presszióval később eladatták velük az üzemet, de Károly azt gondolta, hogy ha ő nem áldozza fel magát, akkor itt egyik napról a másikra porig rombolnak mindent.

– Ez a ruszkabányai történet is a családkutatás révén tudott kiteljesedni. Mikor kezdett el a család múltjával foglalkozni?

– Huszonöt éve foglalkozom családkutatással. Először Franciskát, a ruszkabányai tragédia történetét jártam körül, próbáltam minél több dokumentumot szerezni. Volt egy bácsi a családban, aki 1955-ben meghalt, ő 30 évet áldozott családkutatásra, és tőle rengeteg dokumentum maradt hátra, ami aztán hozzám került. De én ebben az időben készítettem Franciskáról egy dokumentumfilmet, A  végtelen naplót, ami erről a tragédiáról szól. És természetesen rengeteget jártam levéltárakba, rengeteg emberrel beszéltem. A családtagok is segítettek. Mindenki előkotort a fiókból iratokat, fényképeket, és én ezeket éveken keresztül szisztematikusan gyűjtögettem és rakosgattam össze. Sokat kellett dolgozni, hogy ezekből egy összefüggő nagy anyag szülessen. Ami sokat segített, az Franciska naplója, amihez egy nagyon érdekes temesvári történet kötődik. Volt neki egy kézirata, amit én megkaptam másolatban, ami kézírásos gótbetű volt, nem volt egyszerű lefordíttatni valakivel. Majd néhány évvel ezelőtt előkerült Temesváron egy másik kézirata Franciskának. Jelen pillanatban is ott van, már én is fogtam a kezemben ezt az írást, ami nagyon sokban hasonlít az elsőhöz. Ő nagyon sokat írt, cikkeket publikált. Ez azért nagyon jó, mert az egyik történet hitelesíti a másikat, és akkor ez már bátran leírható egy könyvben. A kötetben minden dokumentumról le van írva, hogy hol található, a lábjegyzetben igyekeztem minél több adatot megosztani, hogy ha valaki utána akar járni, az sem lehetetlen. És a Franciskáról készült dokumentumfilm után volt egy kiállítás Károlyról Budapesten 2014-ben, szintén én csináltam, de ott tárgyakat, műtárgyakat, képeket lehet kitenni, minimális szöveggel. És akkor jutott eszembe, hogy a megvesszőzés történetét, a hídjainak a történetét, az ő egész életét könyvbe kellene foglalni. Ő ugye 1838-ban a Pestet és Budát összekötő állóhídra is pályázott, és nagyon kicsin múlott, hogy Clark mögött nem az ő hídja lett az, ami ma Budapesten ott áll. Riválisok voltak. Széchenyi jól ismerte Károlyt, járt Ruszkabányán, és azt írja róla a naplójában, hogy szép terve volt. Nem akarok bántani senkit, de ma már tudni lehet, hogy Széchenyi az angolokat támogatta. És az is igaz, hogy a pályázatban kitételként szerepelt, hogy csak az nyerheti el a munkát, aki már rendelkezik ilyen nagy álló híddal. És való igaz, hogy Károlynak nem volt ilyen. Már volt három hídja, de sokkal kisebbek. Azt gondolom, hogy Budapestnek egyik ékszere a Lánchíd, és nagyon büszke vagyok rá, de szeretek arról is beszélni, hogy ott állt mögötte szorosan Maderspach Károly. Erről akkoriban sokat cikkeztek. Sőt azt is olvastam, hogy amikor a Dunaújvárosi híd elkészült, akkor olyan javaslat is volt, hogy vegye fel Maderspach Károly nevét. Végül másképp alakult, de akkor is büszke vagyok arra, hogy a szakmában elismerték.

– Ön Károlynak az ükunokája. A ruszkabányai tragédiával Károly élete véget ér. Hogyan alakult tovább a család története?

– A családunk története természetesen nem zárult le 1849-ben. Ez a könyv is csak egy fejezet a családtörténetből. Károlynak az első fia, János Hunyad megye első Takarékpénztárának az igazgatója volt, aki a Kendeffy-kastély csatornázási rendszerét is megtervezte és kivitelezte, aki 17 évesen részt vett a szabadságharcbam, majd jogot tanult, és Szegeden lóvasútpályát tervezett. A második fia, Viktor, aki ide jött Hunyad megyébe, földbirtokos volt, és akinek sokan talán egyik fiát, az ifjabb Viktort ismerik, aki vadász volt, vadász-szakíró, katona... Az ő könyveit ismerik inkább, főleg itt Petrozsényban. De a család tagjai mind a mai napig helytállnak.  Természtesen szabadságharcban már nincs lehetőségünk részt venni és ezt nem is várja el senki. Ám a magunk szakmájában kitartunk a családi értékek mellett. A nővérem biológus professzor és festőművész. A két bátyám szintén a művészetben, zenében, kézműves szakmában dolgozik, magas szinten. Az én eredeti szakmám fényképész. Mindannyian kötődünk a művészethez, és itt próbálunk valami olyat tenni, amivel gyarapíthatjuk a család szellemi hagyatékát. Amit én hozzátettem az a 25 éves családkutatás, a film, a kiállítás és ez a könyv.

– Van-e még kézzel fogható Maderspach-emlék a Zsil völgyében?

– Iszkronyban van még egy ház. Ez Viktor mamájának a háza volt. A könyvében is szerepel – itt kezdődik a menekülése. Viktor háza egy kicsit mögötte állt. Ma már nem létezik, de ez az, amiről sikerült itt régi fényképet találni. Egyéb semmi nem maradt meg. Síremlékek sem. Csak a történetek.

– Említette, hogy ez a könyv csak egy szelet a családtörténetből. Lesz még folytatás?

–  Már bele is kezdtem, és nagyon nagy lendülettel, örömmel dolgozom – az ifjabbik Maderspach Vikrtonak az életét szeretném kiteljesíteni. Azért mondom ezt, mert rengeteg írás jelent meg róla, hogy ilyen vadász volt, meg olyan katona. De nem nagyon tetszik nekem, amikor egy szeletkét kiveszünk egy ember életéből és következtetéseket vonunk le. Károlynál is ez volt. Viktorról nekem nagyon sok dokumentumom van, részben hagyatékokból, részben régi turistamagazinokból, kevésbé ismert újságokból szeretnék egy olyan képet megfesteni, ami ne csak azt a Viktort mutassa be, akit sokan ismernek. Most megint nagyon olvasom a könyveit és nagyon izgalmas olyan félmondatokat vadászni, amikkel önmagáról beszél. Mert ezek árulják el, hogyan viszonyult a szüleihez, testvéreihez, milyen gondolatok voltak a fejében. Na, ezekből az apró mozaikokból próbálok összerakni egy olyan könyvet, ami kiegészítheti azokat az írásokat, amik róla szólnak. Még sok adatra van szükségem és ezért nagyon szépen megkérek mindenkit, hogy ha tudomása van egy ide kapcsolódó történetről, van egy képeslapja, netán fényképe, azt ossza meg velem, hogy ezáltal is gazdagíthassuk a könyvet, ami születőben van.