Kilencvennyolc év. Kávés sütemény. És a két „F” titka

A tanárnő 98 éves. Hajdani osztályának ötvenéves találkozójára készül. Neszkávés süteménnyel lepi meg a nyugdíjkorhatárhoz közeledő „gyermekeit”. Maga készíti a süteményt, hogy „érezzék, szereti őket”. És el is viszi nekik az iskolába. A találkozón név szerint szólítja összes tanítványát. Minden csínytevésre és minden megkönnyezett pillanatra emlékszik.

Hălălai Márgai Gizella, vajdahunyadi számtantanárnő szinte hihetetlen jelenség. Kedvesen fogad tömbházbeli otthonában. Süteménnyel kínál, mesélni kezd: „Ez az osztályom, amely ötvenéves találkozót szervez most, tiszta leány osztály volt. A kommunizmusban vegyes fiú-leány osztályok voltak, de abban az évben, mikor ők kezdték az ötödiket, demixált osztályok létrehozását szorgalmazták. A magyar tagozaton is külön fiú és külön leányosztály alakult. 20+1 volt a minimális osztálylétszám. És nálunk az alakuló leányosztályhoz hiányzott még egy diák. Az egész várost bejártam, és végül egy családnál találtam egy háztartási alkalmazottat. Elhoztam, és beírattam az iskolába. Nagyon jó osztályom volt. Szinte irigyelték a kollégák. Kuszálik Piroska azt mondta, csak Aradon látott még ilyen jó osztályt. Zudor Endre magyar szakos kollégám pedig mindig mondogatta, hogy: Marha szerencséje van Gizella, hogy mindig ilyen jó osztálya van. Jók is voltak a lányok. Ügyesek. Később is megállták a helyüket. Öten Kolozsvárra mentek középiskolába, és ott is mind éltanulók voltak. Három mérnök, két orvos és egy tanár nőtt ki ebből az osztályból” – készíti a leltárt a tanárnő. Emlékek egész sora elevenedik meg: osztálykirándulások, ünnepi szerepek, diákszínjátszó turnék a közeli falvakban. „Szigorúnak tartottak. Az én időmben a Csángótelepen is volt magyar iskola. És voltak szülők, akik azért nem adták a tagozatra a gyermekeiket, mert Hălălai tanárnő túl szigorú. Valóban megköveteltem a munkát a diákjaimtól. Minden gyermekben megvan a hajlam, hogy lógjon egy kicsit, de ha a sarkában vannak, akkor tanul, és ez az ő javára válik. Volt egy tanítónő kollegám. A lánya osztályának fizikát is tanítottam, és amikor a közlekedő edényekről tanultunk, úgy gondoltam, ez egy könnyebb lecke, ebből iratok dolgozatot. Javításkor soha nem néztem meg a nevet, amíg nem értékeltem a dolgozatot. Mert a név befolyásolhatja az embert. Így a kolleganőm lányának a dolgozatát is kijavítottam, hatost adtam, s azután láttam meg, hogy az övé. Többet vártam volna el tőle. A dolgozatban csak az általam lediktált vázlat szerepelt, hiányosan. Áthúztam a hatost és négyest írtam rá. A lány szóvá tette a dolgozatkiosztáskor. Mondtam, hogy ha úgy érzi, hogy ennél többet érdemel, ha az osztály előtt kijelenti, hogy ő tanult erre az órára, akkor megkapja a hatost. De én úgy látom, hogy csak az én munkám van a dolgozatban, az általam diktált vázlat vázlata. Azt mondta, maradjon a négyes. Az édesanyja másnap megköszönte, hogy megértettem a lányával, hogy minden órára komolyan készülnie kell” – meséli a tanárnő a fél századdal ezelőtti történetet, olyan frissességgel, mintha csak tegnap osztályozott volna.

Nem nehéz felidézni a neveket, történeteket. Hălălai tanárnő nem csupán néhány tanórát töltött hetente a diákjaival. „Kirándulni jártunk, vasat gyűjtöttünk, hogy legyen pénzünk a kirándulásra. Kijártunk Rákosdra, Hosdátra színdarabokkal. Előadtuk Szépikét és Csúfukát, a Kis másolót, a Kinek nincs gyöngéje?!, Caragiale Érettségijét. Nagy sikerünk volt mindig. A gyermeknapokat is megünnepeltük. Szendviccsel, süteménnyel. Én vittem szörpöt, a szülők hoztak ásványvizet. Hogy érezzék a gyermekek, hogy egy család vagyunk. Édesapám mindig arra tanított, hogy a család a legfontosabb.”  Hălălai tanárnő a családjára is nagy figyelmet fordított. „1964-ben agyhártyagyulladásos lett a leányom. Ettől kezdve teljesen megváltozott az életem. Az iskolára kevesebb időm maradt” – mondja könnyeit nyelve. Így is rendszeresen látogatta a diákjait. „Nem volt olyan diákom, akit az évek során legalább egyszer ne keressek fel. Miután a lányom megbetegedett volt, csak évente egyszer jutottam el egy-egy családhoz. Az elején még bejelentettem a látogatást, de aztán már nem, mert igen készültek a szülők. Nem akartam külön gondot okozni. De a családlátogatás fontos volt. Volt egyszer egy tanítványom, aki nagyon rendetlen volt. Ritkán készített házifeladatot, nagyon lemaradt a tanulásban. Meg akartam buktatni. Nem az én osztályomban volt, de egy másik diák meglátogatásának alkalmával véletlenül tévedtem be hozzájuk is. A közelben laktak. Kiderült, hogy a papa sokat iszik. A mama sokszor kinn alszik a gyermekekkel. Nagyon felkaroltam ezt a lányt. Sokat foglalkoztam vele. Már hetedikes volt, de sikerült bepótolni sok mindnet. Évek múltán egyszer jött az igazgatóm és mondta: Gizike, tudja kivel találkoztam? Módival. Elárusítónő. Hát ez volt nekem az egyik legnagyobb örömöm” – meséli a tanárnő.

A számtantanításra is kitérünk. Kedvesen mosolyogva árulja el a két F nagy titkát. „Az egyetemen volt egy professzorom, aki azt mondta: a számtantanuláshoz két F kell: fej és fenék. Téves az az elgondolás, hogy számtanból nem kell tanulni. Igenis meg kell tanulni a szabályokat. És aztán be kell azt gyakorolni. Nagy súlyt fektettem a szabályok tanulására és a füzetek javítására. A házifeladat az alapja a tanulásnak, az önálló munka, az önálló gondolkodás. Mikor algebrából a szöveges példát tanultuk, mindig azt mondtam: Gyermekem, nem mondod azt hogy nem tudom, elolvastad a példát, nem értetted meg, újraolvasod mondatonként és rögzíted. Mit mond, mit kér, mit ismerek, mit nem ismerek, és akkor milyen összefüggés van ismert és ismeretlenek között. Nem voltak nagy jegyeim a tanítványaimnál, de mindegyik megtartotta középiskolában is azt a jegyet, amit nálam kapott.”

Az agytorna, a kitartó munka Hălălai tanárnő saját életében is eredményesnek bizonyult. Hihetetlen frissességgel mesél mindenről. „Az utóbbi években már rosszul látok. De rengeteget olvastam. Keresztrejtvényt fejtettem. Most sudokuzok, de már csak akkor, amikor besüt a nap az ablakon. Másképp nem látom. Most a mindennapi életemben a nagy örömet az jelenti, mikor a diákjaim felkeresnek. Mindig jönnek, meglátogatnak, felhívnak születés- és névnapomon. Nemrég jött egy volt diákom Szatmárnémetiből. A feleségével látogatott meg. A felség mondta: Milyen jó hogy megismerem tanárnő, mert a férjem rengeteget mesél a tanárnőről. Nagyon hálás, hogy biztattam, hogy egyetemre menjen. Van egy volt diákom, akinek kertes háza van. Minden esztendőben minden virágból hoz nekem, kezdve a jácinttól, a nyári virágokon át az őszirózsáig. Mindig szerettem a virágokat. A diákjaimtól semmi egyebet nem fogadtam el. De egy szál virágnak nagyon örvendtem. Megtanítottam őket, hogy nők napjára hóvirágot szedjenek. Mindig megünnepeltük a nők napját és az anyák napját is. Mert fontos. A szüleim úgy neveltek, hogy tudjam, a család nagyon fontos. Istenfélők voltak, és engem is hitben, szeretetben neveltek. Mindig az Istenhez fordultam segítségért. Bácsiban születtem, 7-en voltunk testvérek, kettő meghalt.  A nagyobb nővérem tanítónő volt, Jugoszláviába ment férjhez, egy református lelkészhez, a második nővérem közgazdaságit végzett, kereskedelmi iskolában tanított. Aztán megszűnt a kereskedelmi, elvégezte a román–magyar szakot, Méhes György felesége volt. Én a háború alatt otthon kellett maradjak, mindkét bátyám katona volt. Én voltam a hetedik, hét évet vesztettem, 24 éves koromban képesítőztem, 49-ben végeztem. Ide voltam kinevezve Hunyadra. Mint helyettes tanár tanítottam, és ahol hiány volt, oda tettek. S akkor meguntam ezt a helyzetet, és elmentem matematikára, Kolozsvárra, a Bolyaira. De mivel nem voltam jó származású, Keresztúrra neveztek ki, bár jól végeztem, végig ösztöndíjas voltam. Kereszúron tanítottam három évig, s aztán bekerültem Vajdahunyadra. 39 évig tanítottam Vajdahunyadon. Ez volt az életem” – nyugtázza a tanárnő. A rajongás, mellyel volt diákjai körülveszik jelzi: tartalmas, szép élet ez, amiből sok száz diák táplálkozni tudott. Köszönet érte!