Lélekbemarkoló megemlékezés a Felsőtemetőben

Pénteken, mindenszentek ünnepén 16 órától az aradi Felsőtemetőben álló minorita kápolna mögötti központi feszületnél gyülekeztek a magyar hívek, akiknek ft. és ns. Király Árpád marosi főesperes, arad-ségai plébános p. Bogdan Adamczik minorita atya társaságában kiemelte: a Szentírás szava szerint szent és üdvösséges dolog a halottainkról megemlékezni. Tegyük ezt mély hittel, alázattal, Isten akaratában megnyugodva! Ezt követően közösen elénekelték a Ments meg engem Uram, az örök haláltól… kezdetű egyházi éneket. Utána p. Bogdan Adamczik atya olvasott fel a Szentleckéből, Szent Pálnak a tesszalonikiakhoz írt I. leveléből. A Könyörögj Istenemkezdetű ének közös megszólaltatása után újra p. Bogdan Adamczik atya olvasott fel az Evangéliumból, Szent János könyvéből. A továbbiakban ft. és ns. Király Árpád főesperes kifejtette: „Kedves emlékező és imádkozó testvérek, mindenszentek délutánján hagyomány szerint jövünk ki a temetőbe. Én azonban hiszem, hogy ma délután nem a hagyomány, hanem a feltámadásba vetett hitünk és a szeretetünk hozott ki a temetőbe, hogy elhunyt szeretteink sírjaira virágot hozzunk, gyertyát gyújtsunk, emlékezzünk rájuk, és magunk is szembesüljünk a temető üzenetével, az elmúlásnak a valóságával. Az első felolvasásból is hallottuk: nehogy úgy emlékezzünk szeretteinkre, úgy gondolkodjunk, hogy nincs reménységünk. A szeretteink sírjaira helyezett virág az életet jelenti számunkra, a színei az életünknek a színes oldalát képezik, amit a Jóistentől úgy kaptunk ajándékba, hogy e színekben felfedezzük Isten jóságát, amiért hűségesen kell szolgálnunk a világban. Amikor a gyertyák fényébe tekintünk, azzal az imádságos lelkülettel tegyük, hogy szent és üdvösséges dolog a halottakért imádkozni, amire szükségünk van, mert a színes virágok elhervadnak, a gyertya kialszik, de a szívünkben az emlékezés és a hit amellyel imádkozunk, megmarad. Ezekben a percekben szembesülnünk kell a temető üzenetének a valóságával. Valaki ezt így fogalmazta meg: halálosan komoly dolgokat üzen nekünk a temető. A mai kor emberének, aki egy olyan rohanó világban él, amiben nincs megállás, kevés az idő önmagára, a lelkére, de kevés az idő az imádságra, a szeretetre is… A temető azt üzeni számunkra: szeretjük az elhunyt hozzátartozóinkat, akik közülünk az örökkévalóságba költöztek, hogy a béke álmát alhassák. A temető síri csendjét ezekben a napokban a mi imádságunk törte meg, a szeretetünk, a könnyeink, amelyek akkor jelentek meg a szemeinkben, amikor lepergett előttünk az életszakasz, amit a szeretteinkkel együtt éltünk meg e földön. Ezért hálát adtunk a Jóistennek és a virágainkon, az égő gyertyáinkon keresztül üzenjük: ők örökre a mienk maradnak. A temető arról is beszél, hogyan becsüljük meg a mennyek országába költözött testvéreink emlékét. A temető azt is üzeni: ez nem végállomás, hanem csak egy határállomás, ezért arra bátorít: ahányszor belépünk a temetőbe, ne a halálra és az elmúlásra, hanem arra gondoljunk: a mi életünk jó irányba tart-e? Úgy kell élnünk, hogy a végén Isten országába történjen meg az átszállásunk. A temető tehát arra tanít: az életünket úgy éljük, ahogyan Szent Pál apostol tanít, a jó harcot megharcolni, megtartani és végigfutni a számunkra kijelölt pályán. Mert tudjuk, a földi élet véges, de akik igazán hiszünk és hirdetjük az örökkévalóságot, és igazán szeretünk, tudjuk, a reményünk beteljesedik, mert Krisztus legyőzte a halált. Ha felnézünk a keresztre, rájövünk: megváltott emberek lettünk, akiknek igazán kell hinnünk, őszintén kell szeretnünk és remélnünk, ahogyan naponta imádkozunk. A temető azzal a valósággal szembesít, hogy földi életünk múlandó, de azzal is, hogy Krisztus megváltott, szeret minket, és át akar vezetni az örökkévalóságba. Helyezzük életünket a Jóisten kezébe, imádkozzunk a tisztítótűzben szenvedő lelkekért, hogy megszabaduljunk a gyötrelmeinktől és eljussunk Isten boldog színe látására! Ámen!”

A főesperes áldást mondott, majd megszentelte a központi keresztet és a híveket. A közösen elmondott könyörgés során imádkoztak az egyházközségben szolgált lelkészekért, kántorokért, a háborúkban elesett hősi halottakért, mindazokért, akik a temetőkben, de azokért is, akik idegen földben, jeltelen sírban nyugszanak, azokért is, akikről elfeledkeztek, senki nem imádkozik értük. A gyászszertartás a Mi atyánk közös megszólaltatásával záródott. Ezt követően elvonultak a minorita atyák és az apácák nyughelyeihez imádkozni, majd kérésre sírszentelést végeztek.