Már megint díjakkal tértek haza

Ha már elmentek, üres kézzel biztosan nem jönnek vissza. Márpedig idén sokadszor mentek el Szarvasra, a huszadszor megrendezett Aratónapra és a Kárpát-medencei Nemzetiségek Találkozójára.

Nem hiába volt jubileumi rendezvény, a magyarok és szlovákok lakta magyarországi város Ezüstszőlő nevű részében minden eddiginél nagyobb számban jelentek meg a hagyományos eszközökkel arató csapatok, kulturális műsorokat bemutató csoportok nemcsak az anyaországból, de Romániából (idén ott voltak az udvarhelyi huszárok, a szentegyházaiak, a Temes megyei ótelekiek, no meg természetesen a tornyaik), az ukrajnai Kárpátaljáról, Szlovákiából, a szerbiai Vajdaságból. A mostani rendezvénynek volt egy kivételes mozzanata is: a vendéglátók ötven külföldről érkezett, népi viseletbe öltözött vendégüket elvitték Budapestre, az Országházba, ahol kivételes bánásmódban volt részük – az Országgyűlés egyik alelnöke fogadta őket, a hatalmas épület olyan zugaiba is bepillanthattak, amelyek az átlagos látogató előtt rejtve maradnak, a svédasztalról pedig alighanem unokáik is hallani fognak.

Mindez azonban csak amolyan, bár nagyon kellemes „mellékzönge”, a lényeg a különbözö országokban élő magyarok találkozása, amelyet a találékony házigazdák (nem csekély anyagi ráfordítással) mindenféle programokkal színesítenek évről évre.

Szombaton tartották meg az aratóversenyt, amelyet a hatvan, száz, vagy több száz évvel ezelőtti eszközökkel bonyolítanak le: kaszával vágják a rendet a (persze nem túl nagy) kijelölt területen – tán el is csodálkozunk, hogy még mindig vannak a nagy erőt, kitartást, hozzáértést igénylő munkára alkalmas férfiak meg nők, akik a nyomukban haladva a levágott búzából kötelet fonnak a kévék összekötésére, összefogják a rendet, „rendet teremtenek” a férfiak nyomában.  

Örömteljes, minthogy az évi „élés” betakarításáról volt szó, ugyanakkor iszonyúan nehéz, emberpróbáló munka volt valamikor az aratás.

Hogy a hagyományos aratás felelevenítésére, ébrentartására szükség van-e a XXI. században, amikor egy korszerű kombájn vezetője légkondicionált kabinban ülve száz (vagy ki tudja, hány) egykori kaszás, kévekötő, cséplőgépkezelő munkáját végzi el, azon lehetne vitatkozni. Azon aligha, hogy aki a múltat nem ismeri és nem becsüli, az jelenét meg jövőjét sem tudja reális dimenziók között értékelni.

Aki manapság Szarvasra, a Kárpát-medence (vagy tán Európa?) legnagyobb aratóversenyére elmegy, legalább hajszálnyival hozzájárul ahhoz, hogy ne feledjük múltunkat, hagyományainkat, gyökereinket. Amelyek nélkül, bizony, csak kóválygunk a bizonytalanságban.

Visszatérve a címbeli állításra: a tornyai Pro-Pir-Kult Egyesület (hét résztvevő tagja három, zsúfolásig megtöltött személyautóval szállította a szükséges kellékeket) idén is több díjjal tért haza. Övék lett a legszebben megterített früstök (reggeli) díja, ők kapták a „legjobb marokszedőnek” járó trófeát (a hetvenes éveiben járó Marika néni több „idegen” lányt, asszonyt is beavatott a kötélcsavarás titkaiba), de a főzésben is az első különdíjat kapták, ahol kakas(pörkölt?)-valamiről szól az oklevél.

Mindez azonban, a díjak, a hiúságok vására: a legfontosabb, hogy a magyarok, a Kárpát-medencéből, valahol találkozzanak, tudjanak egymásról, barátságokat kössenek és érezzék, hogy vannak. Bíztassák egymást a megmaradásra. Erre a bíztatásra rendkívüli módon szükségünk van.