Mi újság a Kárpát-medencei magyaroknál?

Az Aradi Magyar Napok műsorában szerepelt egy érdekes találkozó a magyarországi közmédia a határon túli, Kárpát-medencei magyarsághoz is szóló műsorainak vezető munkatársaival. Ebből az alkalomból kérdeztük Moszkovits Jánost.  

– Az Önök, mármint a Határok nélkül szerkesztői számára bizonyára nem ritkaság a határon túli hallgatókkal találkozni.

– Régen voltunk, utoljára Temerinben, négy vagy öt éve egy ilyen találkozón. Volt most idén egy, illetve két közönségtalálkozónk Budapesten, a közmédia napján, azelőtt egy Tusványoson, a Nyári szabadegyetemen. Azelőtt gyakrabban jártunk, viszont egy ideje átalakulások zajlottak, kevesebben vagyunk, nehezebb elmozdulni – pedig igény van rá, sokan hallgatják a műsorunkat és nagyon sokfelé hívnak is. Ha egy ilyen találkozón megtudják, hogy én vagyok az, a fórum rögtön közönségtalálkozóvá válik, érdeklődnek a műsorról, a műsorkészítőkről. Minket a hangunk alapján tudnak beazonosítani, ez hátrány is a televízióval szemben, ahol felismerik az embereket, tulajdonképpen celebritásokká válnak, mi pedig a hangunkon keresztül leszünk népszerűek, ha… – viszont kellemes érzés, hogy ilyenkor szinte családtagként köszöntenek a vendéglátók.

– Az ön nevét és hangját a romániai magyar hallgató a Magyar Rádió egykori bukaresti tudósítójaként is ismeri, aki a Szabadság-szobor ügyéről is sokszor beszámolt. Milyen egy külföldi tudósító élete, hogyan dolgozik?

– 2001-től 2007 végéig valóban a rádió tudósítója voltam, ezalatt, bár főleg az országos nagypolitikáról, nemzetközi politikáról és a romániai belpolitikáról adtam hírt, nagyon fontos volt számomra, hogy az erdélyi, partiumi, bánsági, székelyföldi magyarsággal is ugyanúgy foglalkozzam. Például, ugye, az aradi Szabadság-szobor kálváriájáról, amikor szükség volt rá, krónikáról krónikára, hírműsorról hírműsorra, egy nap akár többször is küldtem anyagot, végigkísértem a változásokat, a pillanat rezdülését, remélem, hogy ezáltal is felkeltettem a hallgatók figyelmét, hogy minél több emberhez eljutott az akkori állapot, ezzel is egy kicsit tudtam segíteni abban, hogy ez a gyönyörűséges szobor a köztérre visszakerüljön.

– Mennyiben különbözik egy külföldi tudósítói státusz állás egy műsorszerkesztőitől? Melyik a kedvesebb, ha lehet ilyet kérdezni?

– Nagyon nagyban különbözik, de mind a kettő kedves, és mindkettőnek megvannak a maga nehézségei. A tudósítói munka nagyon szigorú életritmust követel. Úgy tűnik, hogy az ember csillog-villog, megjelenik helyeken, miniszterelnökökkel meg magas egyházi személyiségekkel. De miközben egy politikai, egy közéleti esemény befejeződik, amikor elvonulnak az emberek, a rádiótudósító már közben is dolgozott, de azután jön számára a legfontosabb, hogy mindezt közre is tudja adni, hogy megtalálja a módját, hogyan tudja eljuttatni a hanganyagot a saját rádiójához. Lehet, hogy én magammal szemben is túl szigorú voltam, hajnalban keltem, eleinte négy órakor, fél ötkor. Akkor kevéssé volt elterjedve az internet, átrágtam magam 8-10 bukaresti, illetve romániai magyar újságon, ugyanígy átolvastam az összes magyar lapokat – a kollégák segítettek, megkaptam azokat interneten vagy e-mailben – nagyon sok információn rágtam át magam, nagy háttértudást szereztem, elégé pontosan tudtam, hány óra van Romániában a politikai életben. Ebből raktam össze az eseményeket, azt a tudásanyagot, amellyel aztán el tudtam menni egy eseményre tudósítani, és rögtön érdekesebbé vált a hallgatónak, ha meg tudtam villantani ennek a hátterét. A tudósítói munka reggeltől estig, éjfélig tartott, vagy még azon túl is. Rendszeresen tudósítottam a hírműsorokat, amikből sok van – reggel három, délelőtt, a déli, amit annak idején másfél millió ember hallgatott, a délutáni, esti, késő esti. Miután mindezeket megcsináltam – beleértve a Határok nélkülnek szóló tudósításokat – még a külpolitikai magazinnak is dolgoztam. Rettenetesen nehéz munka volt, nagyon sokat utaztam, de nagyon szerettem. Olyan is volt, hogy napokig nem aludtam. Kint voltam Olténiában éjszaka egy polgármesterrel a gáton, és a reggeli hírműsorban, háttérműsorban már benne volt, az autóból küldtem az anyagot. A Nyikó menti árvízről szinte egyenes adásban számoltam be.

– A felelős szerkesztői munka a Határok nélkül-nél?

– Nagyon jó, hogy az ember tudósítóként is belekóstolt az életbe, mert tudja azt, hogy mit várjon a tudósítótól, milyen háttéranyagot kérhet tőle. A szépsége az, hogy sokszor a szerkesztő találja ki, mi kerüljön be a műsorba a napi politikai események mellett. Meg nagyon nagy felelősség, hisz az ő kezében van az olló, ő dönti el, mit vág ki egy anyagból, hogy ne csonkuljon a mondanivalója, ne mondja azt egy riportalany, hogy ő nem ezt akarta mondani. Úgy kell rövidíteni, sűríteni, hogy megmaradjon a mondanivaló, s a szépsége az, hogy úgy szóljon a műsorban egy aradi anyag, hogy azt Nagyszőlősön, Kárpátalján ugyanúgy megértsék, élvezzék, mint a Felvidéken, Alsószeliben, vagy Délvidéken, Temerinben, és fordítva. A visszacsatolásból tudni lehet, hogy az emberek azt mondják: jaj, de jó, hogy az én településem neve elhangzott, a nálam történt esemény bekerült a rádióba – izgalmassá tud válni ilyenkor hallgató és szerkesztő kapcsolata, még akkor is, ha nem találkoznak közvetlenül.

– Van adat arról, hogy milyen a műsor hallgatottsága?

– Tudjuk, hogy van egy elkötelezett tábora. Ami nagyon fontos, hogy általa sikerült ezt a határon túli magyar tematikát bevinni a közgondolkodásba. Ez az immár több mint húsz éve létező műsor rétegműsor volt pár tízezres hallgatósággal, ma többszázezren hallhatják. Ha a reggeli műsornak 30-40 ezres a hallgatósága (csak Magyarországon belül), az estinek 140–150 ezres – mondhatni tehát, hogy van egy 200 ezres tábora, ami azt jelenti, megsokszoroztuk a hallgatóságot azzal, hogy jó, izgalmas műsorokat tudtunk adni, érdekeltté tudtuk tenni az anyaországi hallgatókat az iránt, ami a Kárpát-medencében a magyarsággal történik.

– Beleszámoltak a 200 ezerbe engem is, Aradról, mint rendszeres hallgatót?

– Nem, az említett adatokat Magyarországról mérik. A határon túl most készül felmérés. Egyébként ilyen elég rég nem készült. Régebben tudtuk, a választások környékén az RMDSZ készített egy ún. „omnibusz-tesztet”, egy átfogó társadalmi kutatást, abban benne volt a Kossuth Rádió hallgatottsága is. Most majd elválik, mi a helyzet a határon túl – abból a felmérésből, amellyel a közmédia megbízta a kolozsvári intézményt.

– Ha kora reggel viszonylag kevés ember kel fel a Határok nélkül műsorát hallgatni, az esti (Romániában fél nyolckor) kezdődő „főadás” – a másnap reggeli ennek ismétlése –  jó műsoridőben van. Önöknek is ez a véleménye?

– Egyfelől jó, másfelől rossz. Éppen ezért vagyok büszke arra, hogy sikerült az esti műsort hallgatottá tenni – mert Magyarországon akkor már mennek a televízióban a hírműsorok, a közkedvelt műsorok – ha én meg tudok szólítani 150 ezer főt esténként, az azt jelenti, hogy ők inkább a Határok nélkül-t hallgatják, mint a bulvármédia eseményeit, hírműsorait.

– Mekkora stábbal dolgoznak?

– Nagyon kicsivel. Most összesen négyen vagyunk, szeretnénk, ha még egy-két taggal bővülne a belső szerkesztőségi kör. A műsort a határon túli kollégák, 13-14-en töltik meg, Erdélyből Oláh Gál Elvira (Csíkszereda), Szilágyi Szabolcs (Kolozsvár), Erdei Edit Zsuzsanna (Marosvásárhely), a Partiumból Ionescu Nikolett (Nagyvárad) és Pataky Lehel Zsolt (Arad), a Bánságból Lehőcz László. (E két utóbbi, ha át is nyúlnak néha egymás területére, mindig érdekes anyagokat tudnak küldeni.) A Délvidékről Ternovácz István  (Újvidék), Németh Erdő (Szabadka), a Bácskából Kónya Kovács Otília, aki most próbálgatja szárnyait, a Felvidékről, Pozsonyból Haják Szabó Mária tudósít, és ugyancsak egy emberünk van Kárpátalján, Iváncsik Attila.

– További eredményes munkát annak a műsornak, amelyet hallgatva az ember mindig tudja, „hány az óra” a Kárpát-medencei magyarság körében!