MILE LAJOS főkonzul ünnepi beszéde

Tisztelt Érsek úr, Elnök urak, Polgármester úr, Tisztelt Egyházi és Világi Méltóságok, Tisztelt Emlékezők, Hölgyeim és Uraim!

Azt gondolom, ritka az a nemzet, amelynek történelme és az ahhoz kötődő legendáriuma olyan gazdag, mint a miénk, magyaroké. A nemzetünk nagyjairól szóló történetek keletkezésüktől fogva velünk élnek, megszólítanak, megállítanak, gondolkodásra késztetnek, és közös múltunkból sok mindent újra átélhetővé tesznek. Eleven valóságként élnek velünk, ha szellemi és lelki nyitottsággal, érzékenységgel és komolysággal közelítünk hozzájuk. Valóságészleletünket és önismeretünket is képesek javítani ezek a történetek, ha nem képzeljük magunkról, hogy mi már a mindentudás birtokosai vagyunk. Úgy helyes tehát, ha egy-egy ilyen megemlékezéskor kicsit lehajtjuk a fejünket.

Az is sajátosságunk, hogy a történelmi emlékezet nagyon sok tragikus eseményt őriz. Más nemzetek sincsenek ezzel ugyan másképpen, ám az egyes korszakok, a tragédiákat követő folyamatok azt bizonyítják, hogy a mártíromságból, a veszteségből, a komor, kegyetlenségekkel teli időszakokból újra és újra lábra tudtunk állni. Itt, a Kárpát-medencében, ebben az oly huzatos részében a világnak. Talán egyetlen esetben se mondható ki, hogy az áldozatvállalás fölösleges volt, jóllehet, minden halál rémítő, és nem minden pusztítás tehető jóvá. Ám a tragédiákból is erőt tudtunk meríteni. Leggyakrabban éppen azokból.

A magyar legendárium 1849. október 6-át nemzetünk történelmének egyik legtragikusabb napjaként tartja számon. Ezen a napon, Pesten, azon a helyen, ahol örökmécses emlékeztet a császári önkényre, kivégezték Magyarország első miniszterelnökét. Gróf Batthyány Lajos és az aradi vértanú tábornokok sorsának beteljesedésével pedig egy mindaddig ismeretlen méretű, véres politikai megtorlás vette kezdetét Magyarországon. Ám a későbbi történések azt igazolták, hogy a zsarnok kegyetlensége a hiábavaló.

Hőseink áldozatvállalása a szabadság, a függetlenség és a polgárosodás eszméivel együtt mindörökre nemzeti emlékezetünk, nemzeti tudatunk részévé vált. Az aradi vértanúk számára a hazaszeretet elválaszthatatlanul összefonódott a szabadság és az egyenlőség, vagyis az egyenjogúság szeretetével. Ezek a közös eszmék kötötték össze a szerb származású Damjanich Jánost és a magyar Török Ignácot, a polgári származású Aulich Lajost és a német főnemesi származású Leiningen-Westerburg Károlyt.

Az ő hitük és az ő eszméik tették lehetővé, hogy az 1849-et követő időkben a magyarok felismerhessék: számunkra sem Világos, sem Arad, sem a pesti vesztőhely nem küzdelmeink végső állomását, hanem csak egy-egy fájdalmas, de fájdalmasan is dicső fejezetét jelentik egy korszaknak. Mert a reformkort, 1848-49 forradalmát és szabadságharcát, az aradi 13-ak mártírhalálát és a megtorlást követő évtizedeket valami nagyon erős, a további történelmünkre és még a mi jövőnkre is kiható korszaknak érezzük. Ebben a korszakban a tragikus bukások mellett ragyogó eredmények is születtek. A nemzet áldozatvállalása, a tábornokok aradi mártíriuma pedig a magyar polgári átalakulás sikerében nyerte el értelmét és az utókor megbecsülését.

A forradalom és szabadságharc közötti rövid időben a reformkor vívmányai alapján új törvényekkel új haza született. Sikerült feltölteni az üres kincstárat, megteremteni a politikai stabilitás feltételeit és belefogni a szükséges állami fejlesztésekbe. És az 1848-as törvények tették lehetővé a polgári átalakulást, benne a kitüntetett szerepet betöltő honpolgári jogegyenlőség jogi kereteinek kialakítását. Olyan keretek kialakításáról beszélünk tehát, amelyek ma is érvényes tartalommal bírnak, maradandónak, iránymutatónak bizonyultak, s mint ilyenek, maradandóságuk okán korszerűek. Ha politika- vagy szellemtörténeti szempontból vizsgáljuk, ma is nehéz lenne az említett törvényeknél értékállóbb, ha úgy tetszik: haladóbb szellemiségű rendelkezéseket találni.

A kiegyezést követően pedig kórházak, népiskolák épültek. 1867 után egész városok – például Arad és Temesvár – születtek újjá, és lettek a korszak modernizációjának máig ékes tanúi.

Az aradi 13-ak és az első magyar miniszterelnök vértanúsága azóta azt üzeni a jövendő magyarjainak, hogy az áldozatként hullajtott vérből mindig új élet sarjad. Ennek az időszaknak a kiváló személyiségei és a nemzet nagyszerűsége kiteljesítette az őket megelőző korszakok hősies szándékait, és megalapozta a modern magyar nemzetet.

Mi nem engedhetünk a 48-ból! Mert korszerűen gondolkodunk a jelen folyamatairól és a jövőnkről, hűen 1848–49 haladó szellemiségéhez. Mert nem engedünk szabadságunknak, független államiságunknak és nemzetünk polgárosodásának eszméjéből.

Fotó: Vajdovics Attila