Augusztus 16-án, a Nagyvarjasiak Világtalálkozóján bemutatandó Nagyvarjasi Harangszóból közlünk egy részletet, Nagy István jóvoltából.
Az én Nagyvarjasom
Leányom szavait idézve kezdem az emlékezéseimet…
Szerinte, az embereknek nem lenne szabad elköltözniük a szülőhelyükről. Nem éri meg, még az sem, hogy a világban új arcokat, tájakat ismerhetünk meg és kultúrát szívhatunk magunkba. Irigyelni valók azok, akik egy helyen élhetik le az életüket. Sajnos a határ menti ö-ző nyelvjárású Nagyvarjas kevés volt ahhoz, hogy egyetlen állomás legyen sokunk számára.
Gyermekemnek a szülőfalum az örök nyarat jelentette, ugyanis a nyári vakációkat töltötte itt nagy boldogságban nagyszüleivel, a varjasi gyerekekkel, a rokonokkal és a szomszédokkal. Édesanyám hirtelen halálával vége szakadt a varjasi idillnek és a biztonságérzetünknek. Édesapám hozzám költözésével megváltozott az életünk. Reá százszorosan is érvényes volt az a mondás, hogy „öreg fát nem lehet átültetni”. Ízig-vérig nagyvarjasi volt. Már erdélyi menekültként hazahozta a honvágy Kecskemétről, vállalva a temesvári hadbíróság ítéletét vagy felmentését, s csak a jó szerencséjén múlott, hogy az utóbbiban volt része. A történelem Nagyvarjas határában még 1947-ben is zajlott. A tiltott határátlépés, sócsempészés brutális megtorlásainak áldozata egyik aradi rokonunk, Deák bácsi fia volt. Ezekről a szomorú eseményekről sokszor mesélt édesapám, nem kis indulatossággal. A termelőszövetkezeti, „a kollektív” éveit megkönnyítette a Mákos ősöktől örökölt humora és a közösségi élet adta vidámság. Életének utolsó száműzetésként megélt időszakában is példát adott szorgalomból, becsületességből és megbízhatóságból. Lélekben mindig Varjason volt haláláig. Ahogyan élt, éppen olyan akkurátusan készítette elő, hogy „derékalja” teljes biztonsággal otthoni föld legyen. Keresztfiainak és azok családjainak köszönhetően hozzá méltó volt a végleges hazatérés.
Azt, hogy nekem mit jelentett és jelent ma is Nagyvarjas, most is szorító torokkal próbálom megfogalmazni. Kemény, kötelességteljesítésekkel teli hétköznapjaimban elgyengítnek az emlékek. Itt vannak a rokonaim, a volt szomszédjaim, régi barátnőim, a falu még megmaradt kevés népe és a temetőben egyre szaporodó halottaim. Szépek voltak a telepesi mezítlábas nyarak, a kiülések a kispadra, a temetői bóklászások, a kislakodalmak és a várva várt templombúcsúk. A Telepen, Varjas szegényebb fertályában olyan sűrűn voltak a házak, hogy senki sem lehetett magányos. Bármikor kölcsön lehetett kérni sót, paprikát stb. Télen a gyenge tüzelőanyaggal fűtött kemencében megsült „früstükre” a hurka, kolbász, szalonna, hajában krumpli, fehértök, megpárolódott a tepsiben a savanyú káposzta. A tökmag is megpirult, amivel megkínáltuk este a beszélgetőket. Az iskolában otthonosan éreztük magunkat hála, a minket tanító Antal házaspár kedvességének és közvetlenségének. Nekik köszönhettük, hogy mi, alföldi gyerekek eljutottunk a Hegyaljára, a solymosi várhoz, ahol megtanultunk szalonnát sütni a szabadban. A többnemzetiségű, jobb hagyományokkal rendelkező tornyai iskola meghatározó volt a varjasi gyerekek számára. Csak szép emlékeim vannak ezekből az évekből.
Mára Nagyvarjas látszólag épül és szépül. A régi rossz töltés helyett modern műút épült. De a legfontosabb hiányzik… a régi varjasiak. Hazatértünkkor jó lenne visszafordítani az előre hömpölygő időt, és beülni az elárvult iskola padjaiba.
Hiszem, hogy hátralevő életünk legnagyobb élménye már a találkozóra való készülődés is, amiért hálás köszönet illeti a szervezőket.
Oláh (Kovács) Rozália
Berettyószéplak,
Bihar megye
Hozzászólások