Nem tudtak együttműködni

A sajtó előtt számolt be ma Török Zsolt aradi alpinista pakisztáni élményeiről; a Sunny K2 – 2010 USA/EU expedíció tagjaként ugyanis nemrég tért haza a Karakorum hegységből, 73 nap távollét után.

A hegymászó napbarnított arccal, viszonylag jó erőben fogadta az Aktív sportklubban az újságírókat, elmondása szerint szervezete nem sínylette meg komolyabban a megpróbáltatásokat, csupán 6 kilót fogyott, amit egyáltalán nem bán.

Az alpinista távolléte alatt kapott információkat a Nyugati Jelen is folyamatosan közölte, sőt sokan a www.torok.ro honlapján követték nyomon a fejleményeket. Azok számára, akik nem tudnák, Zsolt a világ egyik legveszélyesebbnek tartott hegyén, a rettenetes időjárási és terepviszonyairól, jéglavináiról híres K2-es (8611 m) csúcsot próbálta meghódítani. Háromszor veselkedett neki, de az időjárás miatt mindannyiszor kénytelen volt visszafordulni. A Föld második legmagasabb hegycsúcsára egyébként az utóbbi három évben – éppen az erős hóviharok miatt – senkinek nem sikerült feljutnia.

„Bánom, hogy nem az alpinista barátaimmal mentem”

Zsoltban minden bizonnyal még nem ülepedtek le az átélt élmények, néhány dolgot azonban kihangsúlyozott. Többek között azt, hogy soha többet nem vág neki egy ilyen útnak, ha nem sikerül egy baráti társaságot összegyűjtenie. A gleccserek között eltöltött közel két és fél hónap alatt ugyanis a csapattagoknak számtalan problémával kellett szembesülniük. Elsősorban azért, mert nem tudtak együttműködni az expedíciót vezető, román származású, amerikai Gheorghe Dijmărescuval. Zsolt erről nem is kívánt bővebben beszélni, de szavaiból kicsengett, hogy a csapattagok közötti feszültség, a kommunikációhiány, a csapatvezető különös viselkedése mindenben hátráltatta az alpinistákat. „Nem szeretnék erről beszélni. Én optimistán vágtam neki az útnak és tudtam, hogy csak akkor sikerülhet, ha barátokként viselkedünk. Sajnos, nem így történt. Az expedíció vezetője nem akart együttműködni. Nagyon sok kiváló alpinista barátom van és nagyon bánom, hogy nem velük mentem el. Az expedíción a legjobban a serpákkal értettem meg magam, kettejükkel életre szóló barátságot kötöttem” – mondta Zsolt.

Szintén a katasztrofális szervezés miatt három hétig alig volt mit enniük, a táborban élelmiszer nélkül maradtak. Eredetileg azt hitték, a pakisztániak lopták el az ételüket, később azonban bebizonyosodott, hogy szintén a rossz szervezés miatt történt mindez.  

Az alpinista élményeit minden bizonnyal nehéz szavakban leírni, hisz még saját magának sem sikerült teljes mértékben feldolgoznia a történteket. Másrészt a pakisztáni nyomorúságos körülmények életre szóló benyomást gyakoroltak rá. Zsoltot meghatotta az igavonó állatokkal szembeni embertelen bánásmód – tiltakozó levelet készül írni a pakisztáni kormánynak ezzel kapcsolatban –, de az egyszerű emberek közötti ridegség, a családtagok érzelemmentes élete is. Az állandó túlélési harcban ugyanis a családtagoknak nem jut idejük egymással foglalkozni. Mindezek láttán – nem beszélve az expedíción elvesztett kollégákról – az ember talán egy kicsit átértékeli saját életét is.        

„Pakisztán hatalmas területen fekszik. Egyrészt borzasztó nagy a szegénység, másrészt nukleáris nagyhatalom. Nagyon színes ország. Mi olyan emberekkel álltunk kapcsolatban, akik az expedíciókkal dolgoznak és a turizmusból élnek. Ők nagyon kedvesek és mindent megtesznek azért, hogy jól érezd magad és vissza is térjél oda. Függnek tőlünk, mert mi pénzt viszünk az országukba. Jártam olyan falvakban, ahol teljesen el vannak zárva a külvilágtól, sárkunyhókban laknak és a mi szemszögünkből rettenetes körülmények között élnek. De ez az ő életük, nem panaszkodnak. Nagyon nagy különbségek vannak a mi és az ő kultúrájuk között. Egy ilyen világba betekinteni, ott intenzíven megélni ezeket az élményeket, ez az, amitől az ember gazdagabbnak érzi magát lélekben”.

Előrelátható volt, hogy nem fog sikerülni

Zsolt elmondása szerint nem élte meg kudarcként, hogy nem jutott fel a csúcsra. Tisztában volt a kockázatokkal és nem akarta azokat fölöslegesen vállalni.

„Az eddigi tapasztalataim alapján már az első hetekben rájöttem, hogy nem fogjuk tudni megmászni a csúcsot. Nem volt lehetetlen a mászás a hegyen, mindenre találtunk volna megoldást, de az időjárási körülmények nem engedték, hogy továbbmenjünk. Én voltam az utolsó ember (a két serpával együtt), aki lejött a hegyről. Megpróbáltunk az utolsó pillanatig ott maradni és vártuk az esélyt. Nagyjából előrelátható volt, hogy ez fog bekövetkezni” – nyilatkozta a hegymászó, akit a tapasztalt helybeliek már az első napokban azzal fogadtak: idén nem lesz csúcstámadás az idő miatt. Rengeteg drága felszerelést elvesztett (pl. sátrakat) a hóviharban.

Ugyanakkor elmondta, számára nem a meghódított csúcsok mennyisége számít, hanem az, hogy minél nehezebb, minél komolyabb technikát igénylő hegyeken próbálhassa ki felkészültségét. A K2-esre viszont az elkövetkezőkben előreláthatóan nem fog visszatérni. Talán majd egyszer…

A további terveit illetően barátjával, David Neacşuval – az első román, aki Everest-expedíciót szervezett – három lehetséges úti célt beszélt meg. Az első a végzet hegyeként emlegetett Nanga Perbat (a Himalája egyik nyolcezres csúcsa), a második a szintén pakisztáni Gasherbrum IV. (7925 m), végül pedig a 7821-es Masherbrum.

Török Zsolt négy évvel ezelőtt a világ hatodik legmagasabb csúcsaként számon tartott Cho Oyu-t (8201m) készült meghódítani. Négy órás út hiányzott ahhoz, hogy feljusson. 8150 méterről kellett visszafordulnia életveszélyes tüdőbetegsége miatt.   „A Himalája sokkal gazdagabb régió, sokkal népszerűbb, sokan látogatják és biztonságosabb is. Nepál kis ország, ott még nagyobb hangsúlyt fektetnek a turizmusra. Az Everest-régió virágzó Pakisztánhoz képest. A pakisztáni hegyek messzemenően durvábbak, vadabbak, sziklásabbak. Nem jött, hogy elhiggyem, hogy mit látok magam körül. A Concordia térről, ahol összefut három nagy gleccser, lehet csak látni igazán, milyen kicsik vagyunk. Mennyire nem számítunk ebben a világban. Olyan falvakban jártam, ahol az emberek nem függenek egyáltalán a világgazdasági válságtól vagy bármitől. Akármi történik a világban, ők pontosan úgy élnek, mint azelőtt. Érdekes ilyen emberekkel beszélni, mikor mi egy abszolút anyagias világban élünk, míg náluk akkor örül mindenki, ha van ennivalója, és ha gyerekek születnek, mert van utánpótlás” – mondta Zsolt.

Egy sajtóértekezlet nem elegendő ahhoz, hogy mindent elmeséljen, hisz 73 nap élményeit nem lehet csak úgy bezsúfolni egy beszélgetésbe. Épp ezért, hamarosan egy nyilvános rendezvényen mesél majd a látottakról. Az úton rengeteg felvétel készült, amire bizonyára sokan lennének kíváncsiak. Addig is emészti a történteket, mérlegeli az elkövetett hibákat és már a következő útiterveken gondolkodik.