„Nemzeti nagylétünk nagy temetője”

Hősvértől pirosult gyásztér, sóhajtva köszöntlek,

Nemzeti nagylétünk nagy temetője, Mohács!

(Kisfaludy Károly: Mohács)

490 esztendővel ezelőtt, augusztus 30-án holtak borították a mohácsi csatateret – főleg a magyar seregé, amelyet egy nappal előtte, augusztus 29-én alig pár óra alatt tönkrevert a számbelileg, szervezettség, felkészültség és irányítás szempontjából magasan fölötte álló oszmán ármádia, amelyet a birodalom legnagyobb, legrátermettebb szultánja, Nagy Szulejmán vezetett. A győztes csata után a hadvezér készültségben tartotta csapatait, a magyar főerők megérkezését várva. Nem jöttek. Moháccsal a magyarok le voltak tudva, nyitva állt az út a védtelenül maradt Buda, s akkor csak az mentette meg az ország egy részét, hogy közeledett a tél, amikor a törökök köztudottan nem hadakoztak, így októberben most is hazafelé indultak.

Brodarics István írja (latinul) Igaz történet a magyarok és Szulejmán török császár mohácsi ütközetéről c. művében: „A csatában és a futás közben a királyon kívül elvesztek az egyházfők közül: Szalkai László esztergomi érsek, Tomori Pál kalocsai érsek és fővezér, Perényi Ferencz váradi, Móré Fülöp pécsi, Paksi Balázs győri, Csáholi Ferencz csanádi, Palinai György boszniai püspök; a főurak közül: Zápolya György szepesi gróf, a másik fővezér, Drágfi János országbíró, Ország Ferencz főudvarmester, Korlátkői Péter és Trepka András főajtónállók, Horváth Simon királyi főpinczemester, Szécsy Tamás, Perényi Gábor, Sárkány Ambrus, Palóczi Antal, Czetrini Mátyás, Frangepán gróf, Bánfy Zsigmond, Hampó Ferencz, Batthyányi János, a cseh Schlick István s több más cseh és morva úr. Az ország birtokos nemesei közül: Balázsi Ferencz, Tarczay Miklós, Paksy János, Istvánfy János, Várady Imre, Podmaniczky Mihály, Orlovsics György zengi kapitány, Aczél István pozsonyi várnagy, Pogány Zsigmond, Tornally János, Kállay János és István, Forgács Miklós. Ezeken kívül körülbelül 500 birtokos és nemes. A gyalogságból három vagy négy ezernél nem igen maradt több életben, pedig vagy 12-13 ezer gyalogos volt, ezeknek vezérei közül Cyprusi Hannibalon kívül alig menekült meg valaki. Az összes ágyúk, ágyúsok, a melyek a seregnél voltak, valamint azok is, melyek a hajón maradtak, az ellenség kezeibe kerültek.”

A fiatal magyar király, II. Lajos, mint ismeretes, menekülés közben a megáradt Csele patakba fulladt, az ország pedig jószerével vezetés nélkül maradt.

Az utókor Mohács városától néhány kilométerre nagyszerű emlékparkot állított a csatának, amely számtalan anyagi és írott információval szolgál a mai látogatónak az esemény megértéséhez. A figyelmes látogató bizonyosan felfogja: a mohácsi vész 1526. augusztus 29-én nem volt a véletlen, csupán egy balul kiütött csata következménye, a helyzet régóta „érett”: Magyarország Mátyás király halála után fokozatosan hanyatlott, a nemesi bandériumokból verbuvált hadserege (a Mátyás korabeli híres fekete sereggel ellentétben) korszerűtlen, összehangolatlan, rosszul irányított volt, az elvileg mozgósítható hadak egy része nem érkezett meg a csatába, de különben is: az oszmánokénál területét és lakosságát tekintve ötször-hatszor kisebb országot pártharcok gyengítették, és semmi esélye nem volt egy minden szempontból, katonailag, gazdaságilag, szervezettségben magasan fölötte álló hatalommal szemben.

Mohács következményei: Buda elfoglalása (1541), az ország szétszakadása, százötven éves török uralom, Magyarország leszakadása a fejlett Európától.

Mohács valóban „Nemzeti nagylétünk nagy temetője” lett.

Majd négy évszázaddal később a nemzet vátesz-költője, Ady Endre így írt  „Nekünk Mohács kell” c. versében:

Ha van Isten, ne könyörüljön rajta:

Veréshez szokott fajta,

Cigány-népek langy szívű sihederje,

Verje csak, verje, verje.

Nem hinném, hogy valóban ezt akarta: csak riadót akart fújni, hogy ébredjen a nemzet.