Nyomot hagyni, és megőrizni

Könyvbemutatóval és a népszámlálási adatok elemzésével színesítve zajlott az idei sajtónap a Jelen Ház dísztermében, amit hagyományosan minden évben augusztus elsején, vagy legalábbis elején szerveznek, az Alföld című aradi magyar napilap 1861-es megjelenésének emlékére. Mielőtt bárkit elriasztanának a számok és a statisztikák, elmondanánk, hogy ezek az adatok nagyon is érdekes tényekre mutatnak rá, s ha egy kicsit a dolgok mögé nézünk, megdöbbentő dolgokra is rávilágítanak. 

Ahogy az előző években, az eseményt megnyitó rövid beszédet idén is Bege Magdolna, a Nyugati Jelen napilap főszerkesztője tartotta, üdvözölve az egybegyűlteket, s az est további részében házigazdaként vezetve a beszélgetés menetét. 

„Hagyomány immár, hogy az Aradi Magyar Sajtó Napján bemutatunk egy-egy kötetet, de ezt most megtoldottuk egy kis csavarral. Ma szeretnénk egy olyan témáról is beszélni, amely szerintem nagyon sokakat, tulajdonképpen valamennyiünket érint. Az iskolát, az egyházat, a politikumot, a civil szervezeteket, természetesen a sajtót is, egyszóval mindenkit, aki magyar. Ezért úgy gondoltuk, jó lenne megnézni, hogyan is alakult a népszámlálás, mit mutatnak a számok. Hogy miért fontosak ezek az adatok? Mert például önök ma már a kezükben tartják Ujj János kötetét, amelynek megszületéséhez elsődleges volt, hogy Ujj János megírja azt. Na igen, de ez még nem jelent mindent, ez még nem egy kézbe vehető könyv. Pályázatot nyújtottunk be a Municípiumi Kulturális Központhoz, amely a Polgármesteri Hivatal égisze alatt működik. Az a tény, hogy a helyi tanácsban van két képviselőnk, sokat nyomott a latban a projekt megvalósulásához. És ez is annak a függvénye, hogy mit mutatnak a számok, hányan is vagyunk” – mondta Bege Magdolna, megköszönve egyben a támogatást. „Másrészt maga a kötet is kapcsolódik az est témájához. Az utóbbi 20 esztendőben nagyon sok új emlékmű, emlékhely született a megyében, s ez azt jelzi, hogy az itteni magyar közösség számára – még ha maroknyi is, még ha fogy is – fontos a múlt, a gyökerek, nyomot szeretne hagyni maga után, gyarapítani a már meglévőket. Ezek sem egy-egy ember munkája, érdeme, hanem egy-egy kisebb közösségé. És ez jó. De az is lényeges, hogy ezeket megtartsuk, továbbadjuk a fiatalabb generációknak, és persze bővítsük a kört.”

A magyar közösség összefogása jelentőségének ecsetelése után dr. Bodó Barna politológus lépett a pulpitus elé –  mint a tanárok általában szoktak –, s a „diákok” sorait pásztázva kezdte boncolgatni a népszámlálás intézményének történetét, annak menetét és eredményeit. A tanár úrnak oly módon sikerült elmagyaráznia a „tananyagot”, hogy egy laikus, a népszámlálási adatokhoz és számításokhoz mit sem konyító számára is világossá vált, nem is olyan fekete az ördög, jelen esetben nem is olyan vészes a magyarság helyzete, mint azt a statisztika mutatja: 

„Azt a címet adtam a mai szövegemnek, hogy Népszámolgatás Romániában. Nem népszámlálás, hanem népszámolgatás, ugyanis a népszámlálás intézménye nagyon régi. Az első népszámlálást időszámításunk előtt 500-ban Perzsiában tartották. Az ókori rómaiak is népszámoltak, és a modern népszámlálások valamikor a középkorban, az 1600-as években indultak el. Miért számolták meg a népet? Egyszerű volt. Adóztatás miatt, hiszen az volt a fontos, hogy a hatalom tudja, ki mennyivel vágható meg. Ezért az első népszámláláskor szó sem volt arról, hogy mindenkit összeírnak, csak azokat, akiknek volt valami vagyonuk. A népszámlálás egy másik formája a katonai, hogy kit lehet hadra fogni. Ez egy jó kérdés, mert én Temesvárra keveredett székelyként azt mondom: a székelyeket nem kellett megszámolni, mert saját maguk, saját rendjük szerint állították ki a seregüket. Tehát ez egy olyan jog volt, amit évszázadokon keresztül gyakoroltak, s amikor ezt el akarták tőlük venni, bizony abból forradalom és császári retorzió lett. Eljutunk a modern korba, amit Magyarországon 1753-ban Mária Terézia rendelt el. Mária Terézia felkészíttette a népszámlálókat, és nagyon komolyan vették a munkájukat. 1838-ban Bukarestben – orosz katonai fennhatóság alatt állt Románia, ugye Tudor Vladimirescu után vagyunk. Egyik történész azt írta, hogy az 1838-as népszámláláskor az összeírót elkísérte a falusi pap és a település 6 lakosa, hogy ne legyen hazugság. Nem véletlenül említem ezt, mert a mostani népszámlálás olyan eredményeket hozott, amelyeket nem lehet elhinni. A népszámlálást 2022-ben tartottak meg a Covid miatt, de a 2021-es adatokat kellett felvenni, így, ha valaki 2021-ben még élt, de 2022-ben már meghalt, bekerült a népszámlálásba. Halottakat is megszámláltak. Ilyet a modern világban nem csinált senki. Különben a népszámlálási bizottságnak ki az elnöke? Egy normális országban egy tudományos figura. Romániában a belügyminiszter. Kik a helyettesei? A titkosszolgálati figura, illetve a speciális távközlési hatóság elnöke. Hát ez is a titkosszolgálat. Akkor mi történt itt? És e népszámlálási eredményeken, ha nem figyelünk oda, elszomorodunk. Nem elszomorodni kell. Föl kell háborodni. 

Németországban szintén népszámlálás volt, 46 kérdésre vártak választ az emberektől. Szlovákiában szinte egyszerre volt a népszámlálás, 26 kérdésre kellett válaszolni. Valaki még emlékszik, hány kérdésre válaszolt? 157-re. És a kollégáim közül ketten a Babeș–Bolyai Egyetemen benne voltak a népszámlálási bizottságban, és azt mondták, hogy ilyen nincs. Volt olyan, hogy a szülő be kellett írja a gyereke e-mail címét, akkor is, ha az a gyerek 3 éves. Ez már karikatúra!

Arra számítottak, hogy a népszámlálás önkitöltős részében 35%-os lesz az önkitöltők száma. Ez nem jött össze. 20% alatt maradt, csakhogy ebből az következett, hogy az egész számítás, amit végeztek, felborult, mert arra számították ki a számláló biztosok szolgálatát, ezért mindenki majdnem kétszer akkora munkával találkozott, mint amekkorát vállalt. (…) Születések és elhalálozások: 1990-ben születtek 315 ezren, meghaltak 250 ezren. 2002-ben, a következő népszámláláskor születtek 210 ezren és meghaltak 261 ezren, 2021-ben születtek 180 ezren és meghaltak 335 ezren. Évente 150 ezer emberrel csökken Románia lakossága. 

De foglalkozzunk magunkkal, magyarokkal. A kolozsvári demográfus kollégák kiszámították, hogy abból a 2,48 millió nem ismert identitású emberből 111 822 főnek, ha a számítások pontosak, magyarnak kell lennie. Vagyis egymillió száztizenötezren vagyunk, ami hatalmas különbség, mert mi az előző népszámlálási adatokhoz képest kevésbé fogytunk, mint az ország lakossága. Lélektanilag azt akarják, hogy adjuk már fel. Hát csak azért sem adjuk fel” – zárta magyarázatát Bodó Barna, majd Nagy István nyugalmazott tanár ismertette a legutóbbi népszámlálási adatokat, melyek helyességével kapcsolatban saját bevallása szerint ő még szkeptikusabb, mint az előtte felszólaló. 

„Arad megyében a népszámlálás adatai szerint 410 143 lakos van, ennek 10,07%-át nem látta számláló biztos. Aradon az utol nem értek aránya 13%. Jellemző, hogy a nagyvárosokban kevesebb embert értek utol, mint vidéken. Hogy is állunk mi ebben a történetben. A legtöbb magyar Romániában 1977-ben volt. 1 691 048 fő.  2021 december 31-én ez a korrigált szám 1 122 034 főt jelent. A fogyás folyamatos. Aradon 1977-ben volt 74 908 magyar, most a korrigált szám 28 613. Aradon az 1977-es 14,47%-ról lement 6,8 %-ra a magyarság aránya. Minden megyében csökken a magyarok száma, egyedül Hargita megyében van stagnálás, Szilágy és Szatmár megyében volt stagnálás, ami most fogyásba ment át. A lényeg az, hogy fogyunk. Nem kicsit, nagyon” – állapította meg Nagy István. 

A népszámlálási adatok kivesézését követően Ujj János Emlékhelyek és emlékművek Arad megyében című könyvének bemutatására került sor. Jámbor Gyula elmondta, hogy a most megjelent könyv egy 2003-as kiadvány folytatásának tekinthető, s többek között azokra a kérdésekre kereste a választ, hogy miért volt szükség még egy kötet kiadására, és hogyan gyűlt össze ehhez a szükséges anyag. 

„Húsz évvel ezelőtt, amikor ugyanilyen népes közönség előtt bemutatták ennek a könyvnek az elődjét, Kovács Géza felszólat, és azt mondta: Nagyon jó, nagyon szép, egészítsd ki. Én azelőtt is, amikor történt valamilyen esemény, amely a magyarság kultúrtörténetéhez kapcsolódott, mindjárt összegyűjtöttem az anyagot, és fényképet is készítettem. Hogy milyen bő anyag gyűlt össze, el sem tudom mondani. Az első kötet 260 oldalas volt ez 300-ra sikerült, olyan sok emlékművet avattak közben. Elképesztő munkát végeznek az aradiak és az Arad megyeiek. Csak a szomszédos iskolában több mint 30 emléktábla van, és egy kopjafát is felállítottak a tanárok tiszteletére, de a kisebb, a magyarság szempontjából elfeledett településeken is avattak új emlékműveket. Mikor megemlítettem Bege Magdolnának, hogy lenne nekem egy anyagom, mindjárt összefogtak, és bár tavaly nem sikerült, de idén pályázaton útján sikerült kiadni a könyvet” – mondta a szerző. 

Jámbor Gyula arra is kíváncsi volt, hogy mi késztette arra, hogy ilyen témákról írjon könyveket, hogyan alakult ki a szerző érdeklődése az aradi műemlékek, emlékhelyek iránt.

„Abban a szellemi iskolában, ahová mi jártunk, ez szinte mindennapos volt. Ficzai Dénes, Kovács Géza öntötték belénk az érdeklődést a helytörténet iránt. Elvégeztem az egyetemet, és megpróbáltam valamilyen formában bekapcsolódni az aradi tudományos életbe. Utánanéztem néhány dolognak, de mikor jelentkeztem a múzeumban, meg a helyi lapoknál, mindenütt elutasító választ kaptam. Nem érdekelt senkit, vagy legalábbis az akkori politikát nem érdekelte. Aztán azt mondták, rossz helyen próbálkozom, próbáljak meg vagy munkásmozgalom, vagy valami román nemzeti mozgalom után nézni. Bevallom, egy évig bedolgozóként Bukarestben dolgoztam a kommunista párttörténeti intézetben, ahol volt egy csomó anyag, amit nem tudtak lefordítani magyarról, és én voltam a fordítójuk. Ekkor szedtem össze az 1920-as aradi általános sztrájkkal kapcsolatos információkat. Megírtam, és ezzel jelentkeztem vele a Vörös Lobogó egyik mellékletében és megjelent a Ziridava egyik számában is. De hogy mivel vették el a kedvem attól, hogy ilyesmivel foglalkozzam… Volt egy régi fényképem a sztrájkról, amit még a nagyapámtól kaptam és amin magyar felirattal állt a dátum, és azt mellékeltem az íráshoz. Eltűnt a kép, többet nem láttam, illetve megjelent az újságban úgy, hogy ki volt satírozva a magyar szöveg. Ekkor elkezdtem gyűjteni az anyagokat, egy egész fiókom tele volt cédulákkal, de sehol nem tudtam hasznosítani” – mesélte a szerző. 

Olyan olvasóként, aki már az előző napokban kézbe vehette a kötetet, Berecz Gábor, a Kölcsey Egyesület elnöke elismerően méltatta Ujj Jánost és azokat, akik részt vettek a kiadvány könyvvé formálásában. Az egyesület elnöke ugyanakkor felhívta a jelenlévők figyelmét arra is, hogy amit nem mentünk, vagy őrzünk meg, az elvész, s ezt senki, az éppen hatalmon lévő politikai képviselők sem tudják megakadályozni, ha a magyar emberek nem járnak nyitott szemmel, hogy megmenthessék örökségüket, történelmüket. 

A könyvbemutató végeztével a nézőtéren ülők a szerző köré sereglettek, hogy dedikáltassák példányaikat.