Polgári temetés

A bizonyos kort megért ember azt hiheti: őt már nem érheti az életben különösebb meglepetés, hisz mindent látott, megtapasztalt, sőt annak ellenkezőjét is.

Pedig dehogy. Az újságíró, a jó paphoz hasonlóan, holtig tanul, mégis bután hal meg.

Nemrégiben egy magyarországi (a határhoz közel eső) kisváros sírkertjében egy (félig-meddig ismerős) idős asszony örök nyugalomra helyezésének voltam résztvevője, és hát figyelmesen követtem, hogyan is zajlik „odaát” egy temetés, főleg hogy az elhunytat hamvasztották, s csak az urnát temették el.

Nos: a mi (aradi) temetőinknél kétszer (de inkább háromszor) civilizáltabb kinézetű, tisztán tartott temetőben (tisztességes halottasház, parcellák között kiaszfaltozott utak stb.) úgy háromnegyed órával a temetés kezdete előtt a halottasház (fedett) előterében lévő asztalkán egy CD-lejátszóból halk gyászzene szólt, előtte a Szent Mihály lován ott állt virágoktól, gyertyáktól övezett, fehér lepellel letakart kis urna, a háttérben amolyan (kerekes) fogas, amelyre a koszorúkat lehetett felaggatni. A gyásznép az urna körül, kétoldalt, az egyik oldalon székek (időseknek, betegeknek).

A megadott időpontban egy talpig feketébe öltözött hölgy elkezdte a szertartást.

Először egy versnek hangzó szöveget mondott el (életről, elmúlásról, gyászról), majd a búcsúztató következett – filozófiai elmélkedés ugyanerről a témáról, értékelés az elhunyt személyéről, munkájáról, érdemeiről, emberségéről, családjáról stb. Szigorúan „polgári, világi” szinten: vallásosságról és azzal összefüggésbe hozhatóan bármiről egy árva szó sem esett, s ebben a szövegkörnyezetben az egyszer elhangzó „angyalok” szó is kirívónak tűnt.

Ezt követően a gyászhuszárok (ketten, tisztességes „egyenruhába” öltözve) az urnát, illetve a koszorúkat tartalmazó, gördíthető „fogast” az urnafalhoz vitték, az urnát az üresen álló fülkébe (az elhunyt fényképével együtt) belehelyezték, a sírfelirat gyanánt szolgáló márványtáblát két csavarral a fülke elé rögzítették, a koszorúkat, virágokat a fal tövében elhelyezték, miközben a temetésvezető néhány szívhez szóló zárómondattal befejezte a szertartást.

Az egész – tartásos, színvonalas, eltávozotthoz és temetéshez méltó – szertartás kb. 25 percet tartott. Igaz: a távolság a halottasház és az urnafal között nem volt több száz méternél.

A magyarországi kisvárosban, az általam megkérdezett (mint kiderült: temetési vállalkozó) hölgy tudomása szerint a végső tisztességadások legalább fele ún. polgári – egyházi szertartás, pap részvétele nélkül zajló – temetés. Azoknak, akik még életükben egy ilyen mellett döntenek (akár koporsós, elföldeléses, akár urnás temetésről legyen szó), de választható (gondolom) az utódok, hozzátartozók kérésére is.

Miközben a parkolóban hagyott kocsi felé ballagunk, az jár az eszemben: mi a helyzet ilyen tekintetben nálunk, otthon?

Lehetséges Romániában civil szertartás?

Valamikor, talán úgy negyven esztendeje, voltam már civil temetésen. A jelentősebb elvtársak egy részét pap nélkül hantolták el. Bár, emlékszem rá, „a nép legszeretettebb fiának”, a Kárpátok későbbi géniuszának édesapját ortodox püspök temette, ami annak idején szenzációszámba ment.  

A polgári temetés mindenesetre régebben sem volt gyakori, nálunk manapság csak fehér hollóként, ha létezik. Pedig elvileg is, meg gyakorlatilag is lehetőség lenne rá.

A legújabb, 2014-es temetkezési törvény arról rendelkezik ugyanis, hogy valaki (emberi jogainak folyományaként) választhat: vallásos vagy világi ceremóniát akar-e, továbbá hogy „rendes”, azaz koporsós, elföldeléses, vagy hamvasztásos, urnás, avagy hamvelszórásos temetést.

(Zárójelben, ha már temetésről beszélünk: az urnás temetés – többeket megkérdeztem róla – meglehetősen ismeretlen, sokak tudomása szerint csak Bukarestben és Nagyváradon működik emberi hamvasztást végző krematórium, igénybevételük körülményes. Pedig van egy – a cég által nagyon korszerűnek mondott – krematórium Kolozsváron is, amelynek „hatásköre”, felsorolásuk szerint, 39 nagyvárosra, köztük Aradra, Temesvárra, Dévára, Vajdahunyadra stb. is kiterjed. Nem mellesleg azonban: egyetlen aradi temetőben sincs urnafal, az urnákat – volt rá több példa, főleg külföldön elhunytak esetében – a családi sírba helyezik.)

No de: mit szól(ná)nak a polgári temetéshez a temetkezési vállalatok? Elvégre azok végzik az elhunyt örök nyugalomra helyezését. 

A két aradi legnagyobb vezetőitől azt a választ kaptam: rajtuk bizonyosan nem múlik.

Elvileg azért nem, mert ezt a hatályos törvények (lásd fentebb) lehetővé teszik, gyakorlatilag pedig azért nem (ezt már magam teszem hozzá): mert konkurencia van a „kliensért”, tehát minden további nélkül hajlandóak lennének a jelenlegiektől különböző polgári temetésre is felkészülni. (E vállalkozások egyébként beruházásra is hajlandóak, mint ahogy azt az elmúlt években megjelent, igényesnek mondható – nem temetőkben lévő! – halottasházakra, kegyeleti megemlékezésekre alkalmas helységekkel ellátott épületek is igazolják.)

A polgári temetésre való felkészülés egyébként nem lenne különösebben nagy, és még kevésbé megoldhatatlan probléma. Egy hozzáértővel (mondjuk jó tollú íróval, költővel) megíratnának egy megfelelő – alkalomhoz illő szép, szívhez szóló, megható alapszöveget, amelyet alkalmanként kiegészítenének az elhunytra vonatkozó konkrétumokkal (lásd a magyarországi példát). (Kissé bonyolódna a helyzet, ha magyar, német, szerb stb. nyelvű temetést igényelnének.) Aztán, ha a vállalatnál nem lenne erre alkalmas ember, valakivel felolvastatnák a szöveget.

Nem elképzelhetetlen, mondja az egyik főnök, hogy egy családtag vagy felkért ismerős mondjon egy általa összeállított búcsúztatót (amely olyan lenne, amilyen – ez már a család dolga). Mindeddig azonban náluk senki nem jelentkezett hasonló igénnyel – noha az egyik cégvezető, A. asszony mintha emlékezne rá, hogy pár éve, az aradi Alsótemetőben már rendeztek hasonló, csak polgári szertartást.

***

Felmerül persze néhány más kérdés is az esetleges polgári temetéssel kapcsolatban, ezekkel azonban most nem foglalkozom – csupán egy számunkra (még?) szokatlan, furcsának, idegennek tűnő jelenségre szerettem volna felhívni a figyelmet, s arra, hogy ilyenre, mint sok más országban Európában, Romániában is lehetőség van.

Kíváncsi lennék rá, hogyan vélekedik minderről a kedves olvasó.