Sándor nyolcvanévesen is legyűrte a kórt

Az aradi 80 éves Sándor magyar húsvét előtt egy héttel, május 7-e táján influenzával küszködött, erős köhögés gyötörte, sőt láza sem akart elmúlni. Kihívták a háziorvost, aki megvizsgálta, majd antibiotikumokat írt fel neki. Azokat hiába szedte, a láza nem szűnt meg, de valamivel jobban érezte magát, ezért szombaton reggel kiment a kertbe a veteményt kapálni. Továbbra sem érezte jól magát, húsvétvasárnap reggel már étvágya sem volt, gyengének érezte magát, minduntalan aludni kívánt. Látva romló egészségi állapotát, a felesége, Erzsébet telefonált a háziorvosnak, aki újabb antibiotikumot írt fel, azzal a meghagyással, hogy csupán 5 napig szedje, ha addig sem javul, telefonáljanak újra. Húsvét utáni csütörtökön Sándort erős köhögés kerítette hatalmába, nem kapott levegőt, fulladásra panaszkodott. Erzsébet asszony újra felhívta a háziorvost, aki megígérte: telefonál a megyei kórházba, mivel Sándornak 20 évvel ezelőtt volt egy erős mellhártyagyulladása, nehogy az újra előjöjjön. Tekintve, hogy ortodox húsvét közeledett, az ünnepi előkészületek közben más lehetőség nem volt, mint beutalni a megyei kórházba. Oda azonban csak mentővel fogadnak be, ezért beszéljék meg, hajlandó-e a mentővel bemenni a kórházba. Nem volt más választás, délután kihívták a mentőt. Onnan azonban elszállították a Cicio Pop utcai járványkórházba, ahol azzal fogadták: menjen fel a lépcsőn, forduljon jobbra, majd az első kórterembe menjen be.  Tekintve, hogy Sándornál nem volt mobiltelefon, péntek estig az otthoniak nem tudtak róla semmit, a családtagok már kétségbe voltak esve. Szerencsére a járványkórházból felhívta a családot a nagyon aranyos Predescu doktornő, aki tájékoztatta őket Sándor egészségi állapotáról. Vagyis, hogy elvégezik rajta a koronavírus-tesztet, s ha az negatívnak bizonyul, a kezelés után hazaengedik. Este azonban a doktornő sajnálattal közölte telefonon: Sándor tesztje pozitív lett, ezért elszállították a Mosóczy-telepi új tüdőkórházba, miközben a járványkórházat lepusztult volta miatt bezárták.

Az új kórházba aznap két nőt és két férfit szállítottak, Sándornál is elvégezték a szükséges analíziseket, majd három óra múlva megérkezett a koronavírus elleni orvosság. Sándor kórterem-társait más szalonba helyezték, majd érkezett három, ugyancsak koronavírussal fertőzött hivatásos katona. Érdekes, hogy mindannyian más-más kezelést kaptak, Sándor infúziót, illetve oxigént is, de nem került lélegeztetőgépre. Két hétig kezelték a tüdőkórházban, ahol a hasába és a karjába adagolták az injekciókat, de kettőt érbe adtak be, majd infúzió következett.

Nagyon odafigyeltek a betegekre, az ápolónő addig nem ment ki a kórteremből, amíg Sándor le nem nyelte a gyógyszereket. Az ápolónők és az orvosok alapos körültekintéssel kezelték a betegeket, még éjjel is végigjárták a kórtermeket megkérdezni: van-e valamilyen gondjuk, fáj-e valahol?

Sándor az egyik fiatal betegtársával sokat beszélgetett, de 80 éves kora ellenére soha meg sem fordult a fejében, hogy a koronavírus-fertőzésben esetleg bele is halhat. Azzal együtt, hogy az első két nap nem volt étvágya, az ételhez hozzá sem nyúlt. Később azonban mindent megettek, noha az étel általában sótlan volt. Miután a vírusfertőzése enyhült, átvitték a megyei kórház VI. emeletének 20-as kórtermébe, ahol a szívműködését ellenőrizték.

Koronavírus vagy mégse?

Sándor soha nem ment egyedül orvoshoz – kapcsolódik a beszélgetésbe Erzsébet asszony, a felesége –, éppen ezért, amikor megtudta, hogy a férje teljesen egyedül van a kórteremben, sűrűn hívta telefonon. Az egyik asszisztensnő nagyon aranyos volt, a telefonjával lefotózta a férjét, majd elküldte neki a fotóját, hogy megnyugtassa az otthon „tűkön ülő” feleségét. Moldovan doktornő viszont azt állította: Sándort nem is kellett volna áthelyezni a kardiológiára, mert igaz ugyan, hogy van némi ritmuszavara, de a szívműködése a 80 éves korának megfelelő. Tulajdonképpen azért küldték át a kardiológiára, mert hét vége közeledett, miközben a tüdőkórházból még nem küldhették haza.

Mindent egybevetve, Sándor manapság is vallja: eleinte fulladt, kapkodva szedte a levegőt, köhögött és izzadt, de a kezelés elkezdése után nagyon hamar rendbe jött, nem is hiszi, hogy koronavírusa volt. Amióta hazajött, nem fullad, egyszer sem köhögött.

Erzsébet asszony jól emlékszik: miután a férjét hazaszállították, két hétig nem ment ki az udvarra sem, utána viszont egyik reggel nem találta sehol – a kertben kapálás közben találta meg. Amikor a hogyléte felől kérdezte, azt felelte: jól van, ezért kijött kapálni.

Maga is osztja a lehetőséget, hogy esetleg, tényleg nem volt koronavírusa, hanem erős, kétoldali tüdőgyulladásban szenvedett. Egyébként az orvos is megmondta: meglehet, nem találnak nála COVID–19-et, de a tüdejével gondok vannak, ezért feltétlenül a tüdőkórházba kell szállítani. 80 éves korában elég volt neki a kétoldalú tüdőgyulladás is.

Az viszont furcsa, hogy a három katonával – akiknél koronavírus-fertőzést mutattak ki – folyamatosan egy kórteremben tartózkodott, ezért szerinte azért kezelték, hogy a kórt ne kapja meg. Hatféle tablettát kapott, némelyik olyan nagy volt, mit egy nagy babszem, alig tudta lenyelni. A háziorvos is nagyon rendes volt, szinte naponta érdeklődött a hogyléte felől. Amikor megtudta, hogy naponta kétszer a hasába is injekciókat kap, nagyon örvendett, mert szerinte a COVID–19-et a világon mindenütt a hasba adott injekcióval kezelik a leghatékonyabban.

Sándor nem félt az injekcióktól, bolhacsípéseknek tekintette őket, noha soha nem volt beteg.

Rossz beteg, de szófogadó

Képzelje – kapcsolódik be újra Erzsébet asszony –, hogy 23 évi munkafront után a múlt rezsimben Sándor nem szerepelt az üzemorvos nyilvántartásában. Mindketten az Artex szövetkezetben dolgoztak, ellentétes műszakban. Egyik alkalommal elromlott a mosógépüknek a centrifugája. Sándor egyedül volt otthon, meg akarta javítani a mosógépet, csavarhúzóval akarta lefeszíteni a centrifuga kerekét, amiről lecsúszott a hegyes szerszám, s átfúrta a hüvelykujját. Amikor a gyárban találkoztak, látta, hogy fáj az ujja. Éjjel már annyira fájt, hogy nem tudott aludni, kínjában a folyosón sétált. Erzsébet el akarta vinni az üzemorvoshoz, de a férje nem volt hajlandó elmenni. Végül annyira fájt, hogy a gyárban Sándor megkérdezte, hol van az orvosi rendelő. Miután megígértette a feleségével, hogy ő sem engedi, hogy injekciót adjanak neki, felkeresték az orvosi rendelőt, ahol nyilvántartásba vették, majd adtak neki vérmérgezés elleni injekciót, illetve szakorvoshoz irányították. Másnap, amikor Pop doktor meglátta az ujját, kijelentette: a sebet ki kell takarítani, mert a szerszám a csonthártyát is érhette, de Sándor vonakodott. Amikor az orvos megtudta, mivel foglalkozik, elmagyarázta: értse meg, ha nem takarítjuk ki, megfertőződik, nem tudja a varrótűt sem megfogni. Sándor azonban hajthatatlan maradt. Akkor az orvos megdorgálta: ha nem engedi kitisztítani, meglehet, előbb az ujját, később azonban könyékig a karját is le kell vágni. Ettől már Sándor is megijedt, és megengedte, hogy kezeljék, ami nem ment könnyen és gyorsan, hat hétig járt rendszeres kezelésre, amíg teljesen meggyógyult. Így történt, hogy 23 évi munka után végre felvették az üzemorvosi nyilvántartásba.

Egyszer elkapott egy nehéz lefolyású influenzát, amivel hat napig otthon kellett volna maradnia, de nem tette. Három nap után munkába ment azzal együtt, hogy nagyon fájt a feje. Akkoriban a kerületükben Avram doktor szolgált, akit Erzsébet megkeresett, elmondta, mi baja van a férjének, s hogy nem akar orvoshoz menni. Miután az orvos felírta a gyógyszert, megkérdezte: ha a férjének a foga fáj, akkor is ő megy el helyette az orvoshoz? Hasonló helyzet alakult ki Sándor vakbelével is, de az epebajával is csak utolsó percben volt hajlandó orvoshoz menni. Egyszer a vastagbelével olyan beteg volt, hogy éjjel mentővel kellett kórházba vinni. Amikor a felesége másnap bement hozzá, a szobatársa átadta az orvos üzenetét, miszerint beszélni akar Sándor feleségével. Erzsébet rosszat sejtve, nagyon megijedt. Az orvos azzal fogadta: nagyon ideges férje van, mert azt mondta: ha nem engedem haza, kiugrik az ablakon és hazamegy…

Száz szónak is egy a vége: Sándor rossz beteg!

Talán ezért is, amikor koronavírus-fertőzést állapítottak meg nála, az egész családon elharapódzott az aggodalom. És a mobiltelefonos kapcsolattartás lehetőségének a hiánya is aggasztó volt.

Példaértékű gondoskodás

Amint idősebb Sándor bevallotta, a kórterem ajtajának kilincse kívül-belül gézzel volt bevonva, amit a takarítónő naponta többször is fertőtlenítővel fújt be. Minden kórteremben, ahol megfordult, példás tisztaság uralkodott, a takarítónők naponta háromszor takarítottak, felmosták a kórtermeket, naponta többször fertőtlenítettek olyan erős szerekkel, hogy utána szellőztetésre volt szükség. A kórházi személyzet gumikesztyűvel, védőköpenyben, szájmaszkkal, illetve arcvédővel felszerelve dolgozott. Amikor a megyei kórházban volt, nem engedték ki a folyosóra sem, ezért a kórterem ablakából szemlélte a kinti világot. Míg a tüdőkórházban kezelték, reggelente a KUKI temetkezési vállalat közelében játszadozó vadnyulakban gyönyörködött. Elég könnyen viselte a betegségét, de ezzel együtt közel 10 kilót lefogyott.

A koronavírus-fertőzéses esetekkel kapcsolatos interneten keringő rémhírekről Sándor nevetve jegyezte meg: betegségének kezelése alatt 3 aradi kórházban fordult meg, mindenhol emberségesen, tisztességesen, sőt előzékenyen viselkedtek vele. Tekintve, hogy 81 évesként szerepelt a nyilvántartásban, az egyik orvosa huncutkásan meg is jegyezte: olyan gyorsan felépült, hogy nemsokára megszervezhetik a nagykorúsítási (18. éves) ünnepségét is.

A felesége, Erzsébet hozzáfűzte: látszólag az orvosok is bíztak Sándornak a felépülésében, de hogy mit gondoltak, az ő gondjuk, maga azonban hitt, meg volt győződve férje lelki és fizikai erejében, amivel 80-on túl is megbirkózik a kórral. Különösen örvend annak, hogy nem léptették életbe azt az őrültséget, hogy a 65 éven túli embereket gyűjtsék össze, és együtt próbálják megvédeni őket a kórtól. Szerinte annak az elképzelésnek láger-íze volt, és ha életbe léptetik, tömeges tragédiához vezethetett volna.

Felesége érvelését alátámasztandó Sándor elmesélte egyik hatvanas, vidéki szobatársának a kifakadását, miután az orvos arra kérte, feküdjön az ágyban. Az ember kijelentette: ha ágyba fekszik, nemcsak megbetegszik, hanem meg is halhat, mert a munkában felnőtt, megöregedett embernek az aktív élet lételemmé válik. Ha megfosztják tőle, akár bele is halhat. Az nem is hitt a vírus valós létében.

Sándor elhitte, elfogadta, sőt közel 81 évesen le is győzte a koronavírust, ha egyáltalán az kerítette hatalmába az első napokban, amikor szárazon köhögött, kapkodta a levegőt, és annyira izzadt, hogy a pizsamáját félóránként ki lehetett volna facsarni.