Szomorúan jelentkezem

Biztosan leírtam már, hogy ez az év, a XXI. század második évtizedének záró éve egyszerűen pocsék, és még nincs vége. A világjárvány beadott az egész világnak, e mellett a személyes tragédiák is sokasodnak körülöttünk, főleg az idősebb korosztály környezetében. Eltávoznak szeretett rokonaink, jó barátaink, ismerősök, munkatársak, az ember néha úgy érzi magát, hogy egyedül maradt a világon.

Múlt héten kaptam a hírt, hogy Túsz Manyi – született Perényi Mária – hosszú betegség után elhunyt.

Oh, Istenem, ismét nagyon szomorú vagyok. Gyermekkorom egyik kedves kis barátnője volt Manyi. Mikor mostanában Aradra mentem, mindig meglátogattam, és egy korty konyak mellett elbeszélgettünk a régi szép időkről. Még emlékszem szüleire, a Kálvin János utcai kis vendéglőre Perényi papával és persze Jánosra, Manyi testvérbátyjára, akivel együtt sínylődtem az ötvenes évek nehéz megpróbáltatásainak éveiben.  Idén nem jöhettem Aradra, nem találkoztunk, de úgy reméltem, hogy amikor ismét jöhetek, még tudunk viccelődni, és kicsit pletykálni a világ menetéről.

Manyi nagyon jó akaratú ember volt, ritka az ilyen manapság, jó anya, jó feleség, aki igyekezett mindenkiben csak a jót látni, tiszta szívvel élt, környezetében tisztelték, szerették.

Nyugodj békében, kedves Manyi! Akik szerettek, nem felejtenek. És Nektek, Gabi, Feri, és az összes rokonoknak, barátoknak, őszinte részvétem.