SzuperAnyu, két keréken

Augusztus vége felé, talán nincs olyan otthon, ahol valamilyen beszélgetés formájában ne jönne elő az iskola. Akár szülőként, akár nagyszülőként, valahogy gyermekeink életén keresztül begyűrűzik a mi életünkbe is a nagybetűs oktató intézmény, az Iskola.

A világ más-más országaiban, eltérő időben kezdődik az oktatás, ellenben az izgalmak, a felkészülés és az anyagi sokk szinte mindenkinél iskolakezdés előtt 2 héttel kezdődik.

Hiába néz ki egy-egy ország kívülről gazdaságilag fejlettnek, egyes családok ugyanolyan anyagi problémákkal küzdenek, mint akár az államcsőd előtt álló országok egyes családjai. Hihetetlen, de még Amerikában is vannak olyan rossz anyagi helyzetű családok, hogy a létfenntartás göröngyös útján inkább lefelé tartanak, mint felfelé.

És az iskolakezdés bizony költség mindenkinek. A gazdagnak, a szegénynek, és a stagnáló anyagi helyzetűnek is.

Hál’ Istennek, már szinte minden országban megjelentek a költségesebbnél költségesebb, de minőségben néha gyengébb szuper termékek, melyeknek láttán az extázis közeli állapotba kerülő iskoláskorú gyermeket nagy munka a szülőnek elhúzni a szupermarketek polcaitól. Státuszszimbólumot kreálnak abból, hogy valakinek a matematika füzetén vámpírzabáló sorozat figurája ékesedik-e vagy sem. Amikor én iskolás voltam, örülhettünk, ha új füzetet kezdhettünk év elején, és nem a régit kellett folytatni. Öröm volt, ha új volt, mert más volt az illata, másképp ropogtak a lapok. Mára a füzeteknek szakadási besorolásuk is van, nem elég, hogy csiricsárék. Én arra emlékszem, hogy év elején megmondták, ha szakad a füzet, szamárfül lesz rajta, vagy esetleg foltos lesz, enyhe, de mégis valamilyen fenyítés jár érte. És nekem ez jelentette a szakadási besorolást! Egyszerű volt: szakad a füzet, ugrik a magatartás jegy vagy a hó végi piros pont. És bizony ez megadta az alapot, hogy tisztelettel bánjak a tárgyaimmal.  

Átlagban egy amerikai háztartás tanszerekkel, ruhákkal, cipőkkel együtt kb. 210 dollárt költ gyerekenként, amiben még egyáltalán nem biztos, hogy minden benne van. Nem kevés olyan család van, főleg a szegényebb államokban, ahol bizony 600 dollár a havi kereset, vagy segélyekből élnek.  De ott van például egy-egy tehetősebb család gyermeke is, akinek maga az iskolatáskája 1000 dollár körül mozog, nem beszélve a magára aggatott csili-vilikről, melyekből, ha nekem csak egy is lenne, anyagilag már jobban állnék. Van olyan gyermek, akit limuzinnal hoznak és visznek, természetesen az állami iskolába, ugyanis egy-egy eszement szülő eképp szándékozik móresre tanítani gyermekét. Egyes szülőknek néha az a benyomásuk az állami szférában történő oktatásról, hogy bilincsbe veréssel fenyítenek a tanárok. Hamarabb lenne csend és nyugalom, az biztos. .. 

Minap a tanszereknél egy édesanyával és két iskoláskorú gyermekével futottam össze. Mindhárman tágra nyílt szemekkel nézték a bűvös listát! A két kisgyerek szerény öltözetben állt a bevásárlókocsi mellett, és nagyokat pislogva, áhítattal nézték édesanyjukat, aki számológéppel a kezében adta össze a súlyos összeget. Nem tudták, hogy megvehetnek-e ma mindent? Van-e rá pénz idén, vagy ismét a szomszédok jóindulatára lesznek ítélve?  Megértőek voltak, nem sürgették, nem hisztiztek, hiszen tudták, anyának ezt most meg kell oldania. Valahogy! A 35 év körüli sovány nő levette a polcról a felirt tanszereket, majd halk sóhajtással egyszerre próbálta beemelni a kosárba. 12 év körüli gyermeke abban a pillanatban érezte, hogy édesanyja össze fog omlani. Nem a füzetekhez rohant, hanem édesanyját elkapni. A vékony nő úgy hullott a padlóra, mint egy tollpihe. A két kisfiú próbálta a jéghideg padlóról felemelni a gyenge testet. A nyolcéves kisfiú sírni kezdett, majd ezekkel a mondatokkal nyugtatta édesanyját: „Ma este, meg soha többet nem iszom kakaót, csak te is egyél ma velünk. Nem akarok megint más családhoz kerülni”. A kb. 45 kg-os nő is sírni kezdett. Egy másodperc alatt viszont olyan mértékben szedte össze magát, olyan erővel, mintha egy 100 kg-os férfi testébe bújt volna.  Felállt, majd hárman összekapkodták a széthullott tanszereket. Nem akartak több feltűnést, hiszen féltek, kiderül, az édesanya az éhségtől esett össze. Látszott az anyán, hogy szégyelli magát. Nem azért mert iszik vagy drogozik, hanem azért, mert nem tud többet tenni azért, hogy pénze legyen. Valószínűleg egyszer már elveszítette a gyerekeit, másodszorra már nem élné túl. Megbeszélték, ha ma sikerül megvenniük mindent úgy, hogy felhasználják az összes kedvezményüket, „kirúgnak a hámból”, ünnepelni fognak. Eltervezték, hogy miután az új füzeteket becsomagolták, tüzet gyújtanak a kertben annak a fának egy kis részéből, amit télire kaptak az önkormányzattól. A nyolcéves kisfiú gyámoltalanul nézett édesanyjára, kérdő tekintete könnyeket csalt a vékony nő szemébe, majd megölelve mindkét fiat, azt mondta: „Igen, krumplit is sütünk, hiszen enélkül nem ünnep az ünnep!”

Ha valaki átél ehhez hasonló élményt, nagyon gyorsan kell gondolkodnia ahhoz, hogy, akár keveset is, segíteni tudjon. Én hátat fordítottam, majd – véletlennek tűntetve fel – kiejtettem a kezemből 5 füzetet. A két fiút megkértem, hogy segítsenek összeszedni, majd átsiettem a másik oldal polcaihoz. A 12 éves kisfiú utánam szaladt: „Néni, elhagyta az utalványát!”  „Nem az enyém!” – mondtam, majd továbbmentem. A 2 héttel ezelőtt kapott McDonald’s-os promóció kuponja, ami 4 személyes ingyen vacsorára szólt, valahogy „kiugrani” látszott a táskámból. Végre jókor, jó helyen…

Pár perc elteltével, a parkolóban újra összefutottunk a kis családdal. Az édesanya némán állt a rozzant biciklije előtt. Elől a kicsi fia ült, hátul a nagyobbik. Rám nézett, és halkan azt súgta, “Köszönöm!”, majd eltolta az agyongyötört, nyikorgó biciklit. Amikor már távolodtak, a bicikli hátsó lámpája alatt, egy kopott fémdarabot vettem észre, szinte olvashatatlan felirattal. A kis házi készítésű rendszám szövege egy életre belém vésődött: SzuperAnyu!  

Wiesenmayer Éva Amerikából