Tíz év az Európai Unióban

Egy évtizeddel ezelőtt, 2016. decemberének utolsó napján sokszázadmagammal az Aradi Városháza előtt vártam az újesztendőt, s a pillanatot, amikor Románia, 2007. január elsejétől, hosszas alkudozás és küzdelem árán belép az Európai Unióba.

Az országban talán soha nem voltak annyian az utcákon, mint azon az éjszakán, az embereket elragadta a kollektív lelkesedés – a nagy pillanat eufóriája reggel a takarítók által összeszedett irdatlan mennyiségű üres (vagy összetört) pezsgősüvegekben is materializálódott.

Magam, bevallom, többek között ott arra gondoltam: holnaptól, holnaputántól, immáron uniós polgárként, útlevél nélkül, csak személyi igazolvánnyal léphetem át a nyugati határt – Bécsig és tovább. Az akkor már örökre eltávozott Proki bácsi (a híres asztalitenisz-edző, Prokopecz Emil) története jutott eszembe: még az „átkosban”, németországi barátai „átcsempésztek” Hollandiába, ahova nem szólt a vízuma, rövid látogatásra. „Csak felmutatták a lehúzott ablakon keresztül német útlevelüket, az enyémet a többi közé csúsztatva, a határőr meg se nézte, intett, hogy mehetünk. Soha nem érjük ezt meg, srácok”.

Lám, megértük, még tíz esztendővel ezelőtt.

Az Unióba lépés akkori eufóriája azonban elmúlt, ma már jócskán akadnak olyanok, akik a félig telt pohárnak az üres felét hajlandók meglátni. Azt mondják, például: kiszolgáltatottak, a nyugatiak piaca, sőt gyarmata lettünk, felszámolták gyárainkat, és rosszabbul élünk, mint valaha.

Így lenne?

Mit hozott valójában Romániának az uniós tagság egy évtizede?

Akik „kitántorogtak” Nyugatra

„…s kitántorgott Amerikába másfél millió emberünk… “

(József Attila: Hazám)

Az uniós tagságnak számtalan vonatkozása közül az egyik legszembetűnőbb és legkézzelfoghatóbb az elvándorlás: honfitársaink (nemcsak románok, hanem magyarok, más nemzetiségűek is) milliószámra próbáltak-próbálnak szerencsét a munkaerőpiac megnyílása óta az Unió nyugati országaiban. Egyértelműen azért, mert itthon vagy nem találtak munkahelyet, vagy „kinn” sokkal jobban fizetett állásban reménykedtek. Sokan közülük jól beilleszkedtek, állampolgárságot kaptak és nem is jönnek már vissza – hacsak nem még ittmaradt rokonaik látogatására.

Mások úgy gondolkodnak: összeszedik anyagilag magukat, aztán hazajönnek. Erre utal, hogy az ország számos településén mutatós házakat építenek, amelyek aztán évszámra üresen állnak. Később dől el, hogy gazdáik belakják-e valaha ezeket. Talán öregkorukban.

Hivatalosan az elmúlt évtizedben 1,4 millió romániai polgár hagyta el országát, nem hivatalosan (a pontos adatot senki nem ismeri) akár hárommillióan is lehetnek. Távozásuk (főleg Olaszországba, Spanyolországba, Nagy-Britanniába, Németországba) – lévén szó többnyire fiatal, vállalkozó szellemű, valamelyes (esetenként magas) felkészültséggel rendelkező emberekről – feltétlenül veszteség az ország számára. Egyrészt, mert velük távozott az itthon is szükséges munkaerő (vannak vidékek, ahol manapság már lámpással keresik a szakembert), másrészt mert a fiatalok nem itthon gyarapítják a lakosságot. A demográfiai helyzet pedig már jelenleg is siralmas, s a jövő valóságos katasztrófával fenyeget.

Ha a nemzetközi statisztikák jól tükrözik a helyzetet, Románia a negyedik az EU-ban a határain kívül élő polgárainak számát tekintve Nagy-Britannia, Lengyelország és Németország után. A felsoroltaknak viszont legalább kétszeres, vagy három-négyszeres a lakossága.

Van azonban a kivándorlásnak pozitív oldala is: egy évtized alatt a kint dolgozók 52 milliárd eurót küldtek haza. Többet, mint a külföldi beruházások összege az adott időszakban...

Mit adtunk, mit kaptunk?

Az Unió hívei azt mondják: rengeteg pénzt kaptunk az elmúlt tíz évben (sőt, az előcsatlakozás idején); ellenzői viszont azt, hogy rengeteget be is fizettünk.

Mennyit is?

Csak a hivatalos statisztikára támaszkodhatunk, egyéb megbízható forrás nem létezik arra vonatkozólag, hogy egy évtized alatt milyen az adok-kapok mérleg.

Mint ismeretes: az Unió minden országának van befizetési kötelezettsége a közös alapba, amelyet aztán mindenféle jogcímen újraosztanak. Vannak ún. nettó befizetők (például Németország), amelyek sokkal többet adnak, mint amennyit kapnak (legalábbis pénzben, mert egyéb módon, mondjuk a cégeik által hozzáférhető exportpiacok révén ők sem maradnak éppen hoppon). De maradjunk a pénznél: Románia tíz esztendő alatt kb. 13 milliárd eurót fizetett be a közös uniós kasszába, cserébe viszont kis híján negyvenet kapott, azaz a tiszta nyereség meghaladja a 26 milliárdot.

Ennyi pénzzel már alighanem lehet valamit kezdeni.

Más kérdés, hogyan használta fel az ország az „égből pottyant” adományt.

Röviden: nem elég okosan, sőt: rosszul.

Több – gyakran váltogatott – hazai kormánynak egyik nagy problémája volt, hogy képtelennek bizonyult „lehívni” az elméletileg rendelkezésére álló európai alapokat. Az Unió ugyanis (mellesleg elképesztő bürokráciával) csak az életképesnek, megvalósíthatónak, megtérülőnek tűnő projektekre ad pénzt, ilyeneket pedig országunk sokszor képtelen volt bemutatni (ellentétben, például, Lengyelországgal). Mások tehát kiénekelték szánkból a sajtot.

Az Európai Bizottság többször figyelmeztette Romániát a kapott pénzekkel való rossz gazdálkodásra, 2015-ben emiatt egy időre az Unió egyszerűen leállította az európai pénzek folyósítását.

Is-is, vagy

Az Európai Unió, elvileg, gyengébben fejlett tagországainak felzárkóztatására képzelte el a pénzalapok folyósítását. Hazai vonatkozásban: egyebek között a Romániában még mindig erősen gyatra úthálózat (autósztrádák, gyorsforgalmi, megyei és községi utak) kiépítését, korszerűsítését, a víz- és csatornázási hálózatok létrehozását, modernizálását szolgálnák. Ám olyan formában, hogy a beruházási költségek egy részét az állam (azaz Románia) állná, másik részét, kiegészítésképpen, támogatásként, az Unió adná.

Gyakran viszont az történt az elmúlt évtizedben, hogy a román állam túlságosan is az európai pénzekre alapozott (amelyek egy részét képtelen volt lehívni), s a maga hozzájárulását erősen megnyirbálta. Hosszú éveken keresztül az állami hozzájárulás 10-25 százalékkal kevesebb volt az eredetileg tervezettnél, márpedig könnyen belátható: egy (mondjuk) száz lejbe kerülő utat, házat, víz- vagy gázvezetéket, bármi egyebet 75-90 lejből lehetetlen befejezni.

Románia (az európai pénzek reményében?) az elmúlt években (pl. 2014–2015) nagyon keveset fordított, a bruttó nemzeti össztermék csupán 2,5 százalékát, beruházásokra. Ami nem jó jel a jövőre nézve.

Ami még a jövő zenéje: Romániának a következő húsz esztendőre szóló területi fejlesztésére vonatkozó stratégiai tervében 126 milliárd euró szerepel, ebből 13 milliárd az autósztrádákra, 10 milliárd a gyorsforgalmi utakra, 14 milliárd a vasútra, 10 milliárd a bukaresti metróra, 23 milliárd a víz- és csatornahálózatra stb. kellene. Ezt az összeget biztosan nem lehet csak európai forrásokból előteremteni, ehhez a román állam hathatós anyagi közreműködése is szükséges.

Ha ez nem következik be, a stratégia szép célkitűzéseinek, az első tíz esztendő tapasztalatai alapján, már most búcsút mondhatunk.

És mégis...

Minden kormányzati melléfogás dacára – a statisztikai adatok alapján – végeredményben Románia uniós tagsága amolyan sikertörténet.

Egy volt (román) európai biztos mondta el nemrég, hogy országának bruttó nemzeti összterméke (PIB, GDP) az elmúlt évtizedben jó 60 százalékkal – a 2006-os 98 milliárd euróról a 2015-ös 168 milliárdig – növekedett, s 2016-ban (vonatkozó eredmények még nincsenek) erre még bizonyára rátevődik néhány pluszmilliárd.

Ez idő alatt Románia GDP-je meghaladta a (lakosságban kétszer, területben meg pláne jóval kisebb – szerk. megj.) Magyarországét, és néhány év múlva meghaladja (?) a (Romániánál jóval kisebb lakosságú – szerk. megj.) Portugáliáét, Görögországét, Csehországét, mondta az uniós tapasztalatú úriember.

Ha azok közben leállnak – kommentálhatnánk.

Azt azonban, ugyancsak a statisztikákból, tudni véljük: Románia az utóbbi tíz évben mind közelebbre zárkózik a GDP-hez viszonyított vásárlóerő (PPS) tekintetében az uniós átlaghoz: ha ez a mutató 2007-ben 41% volt, manapság 57. (Portugáliában jelenleg kb. 77, Magyarországon 68%).

Haladunk, ha nem is olyan ütemben, mint ahogy szeretnénk.

Hogyan érzékeli, értékeli a lakosság?

Már a bevezetőben jeleztem: Románia uniós csatlakozásának, eredményeinek, előnyeinek, hátrányainak megítélése nem egyértelmű a lakosság körében.

Talán nem is várhatjuk el az egyhangú megítélést: sokaknak egyértelműen felvirágzást hozott (az utóbbi tíz évben sokkal több a jólétben, sőt gazdagságban élő emberek száma, mint azelőtt), másoknak viszont nem hozott érezhető javulást, esetleg lecsúszást jelentett az átlaghoz képest.

A tartósan munkanélküli, vagy a hajléktalan nyilván másként ítél, mint a menő vállalkozó.

De lássuk, mit mond egy reprezentatív közvélemény-kutatás.

Az IRES (amely a decemberi parlamenti választás eredményeit is megbízható pontossággal jelezte) 2016 decemberének közepén végzett felmérést az ország tízéves uniós tagságának lakosság általi érzékeléséről. Íme néhány fontosabb adata:

A megkérdezettek 61%-a szerint inkább rossz, 34%-a szerint inkább jó irányban halad az ország. (A hiányzó százalékok: nem tudja, nem válaszolt.)

47%  jobban él, míg 27% úgy érzi, rosszabbul, mint tíz évvel ezelőtt. Öt év múlva 43 százalék jobb életre számít.

Hogy milyen előnyöket hozott az EU-tagság Romániának?

93% az utazási szabadságra szavaz, 88% az európai alapokhoz való hozzáférésre.

A hátrányok rubrikában a megkérdezettek kétharmada a nemzeti identitás elvesztését, 62%-a az európai migrációs politikát, 61%-a a függetlenség elvesztését jelölte meg.

Az említett időszakban, a felmérés szerint, a megkérdezettek 61 (!) százalékának  valamely hozzátartozója dolgozott-dolgozik az EU-ban, 56 százaléka utazott valamely EU-tagországba, s 17 százalékának valakije tanult/tanul az EU-ban.

Egyértelmű a megítélés abban, hogy Románia inkább nyert (62%), mint vesztett (29%) az Európai Unióhoz való csatlakozással. S még egyértelműbb, hogy miért nem nyert Románia többet az uniós csatlakozással: 95 százalék szerint ebben a romániai politikusok a hibásak.

Tíz esztendeje, 2007, a csatlakozás hajnalán a romániai államfő és miniszterelnök külön-külön (!?) ünnepelte a nagy eseményt. Egy évtized után Romániának, a csatlakozás jubileumi időpontjában még kijelölt miniszterelnöke sem volt, három héttel a parlamenti választások után.

Csodálkozzunk?

Csodálkozhatunk.

***

Alulírott tisztában van azzal, hogy Románia tízéves európai uniós történetét csak nagy vonalakban, sok kihagyással, a tények bizonyára nem teljes ismeretében vette szemügyre.

De azzal a reménnyel, amit 2016. december 31-én, éjfél táján, az Aradi Városháza előtti csatlakozás-örömünnep után egy évtizeddel érzett: rengeteg bizonytalankodás, bukdácsolás, melléfogás, külsőségekre adás (lásd: éjféli pompázatos tűzijáték) után végül mégis sikerül, lassacskán, ki tudja hány év-évtized vagy nemzedék erőfeszítése árán, szülőhazájának az Európa élenjáróihoz való felzárkózása.

Ha mégsem, azzal takarózhat, hogy tévedni emberi dolog.