Történelmi aranybánya

Nemcsak az autósok várják a Hunyad megyét is átszelő dél-erdélyi autópályát. A történészek legalább annyira várták, hiszen az évezredek óta lakott Maros völgye valós régészeti aranybánya. 

A Déva és Szászváros közötti autópálya szakaszon a munka már megkezdődött, s a törvénynek megfelelően a tulajdonképpeni építés előtt az útvonal régészeti feltárása zajlik. Ami igen gazdag leleteket hozott felszínre.

Természeti autópálya

Jelenleg a Déva és Szászváros közötti szakaszon 4 helyen zajlik régészeti ásatás. A Piski melletti Arany (Uroi) falu határában, illetve Ópiskin a dévai múzeum régészei dolgoznak, míg Tordoson és Szászvároson a gyulafehérvári kollégák. A Maros völgyén található 32 kilométernyi táv ugyanis roppant gazdag történelmi szempontból, a Maros völgye ősidők óta lakott volt. Amolyan természeti autópálya: a gazdag termőföld és a folyó mente mágnesként vonzotta az emberi közösségeket, állandó lakosságot és nomádokat egyaránt, évezredeken keresztül.

Az ásatások révén talán fény derül a történelem homályos – és erősen vitatott – korszakára is, a római kivonulás (271) és a magyarok hatszáz évvel későbbi honfoglalása közötti időszakára. A keresztény magyar királyság Szent István általi megalapítása után ugyanis letisztul a kép. „Eddig az ásatások csakis a dákokra és rómaiakra összpontosultak. Ezt feltétlenül írd meg”, hangsúlyozza az erős ideológiai hátteret Daniel Ţuţuianu, a dévai múzeum régésze, ásatásvezető. Egyéb népek és történelmi korszakok leletei legfeljebb véletlenül, többnyire építkezéseknél bukkantak elő, akkor sem igazán tárták fel kellőképpen, s csupán a szűk tudományos körök szereztek tudomást ezekről.

Azóta azonban a szemlélet sokat változott, mindenekelőtt a fiatal régészek tudományos igényességének köszönhetően. A történészek között nemzedékváltás történt az utóbbi 20 évben, legalábbis Déván.

Évezredes történelem

A dévai régészek ásatásai roppant hosszú időszakot tártak fel. A leletek számos történelmi időszakból származnak, a bronzkortól égészen a keresztény magyar királyság első időszakáig, vagyis körülbelül Kr. e. 2000–1600 és Kr. u. 1100 közötti időszakból. Ami nagyjából 3000 év történelmet jelent.

A két régészeti telep közül kétségtelenül az ópiski a gazdagabb. Arany falu határában az építendő autópálya nem halad egykori település nyomán, ott inkább amolyan szeméttelepre bukkantak, véli Daniel Ţuţuianu. Csupán egy kunyhó és egy kemence nyomait találták meg a nyolcadik-kilencedik századból, illetve számos cserépmaradványt, melyek az őskortól kezdve egészen a keresztény magyar királyság idejéből származnak. A lakott település minden valószínűséggel arrébb volt, talán csupán néhány száz méter távolságra.

Ellenben Ópiskin csontvázakkal gazdag temetőt, 10 lakóházat, kemencéket, sőt két kút maradványait is feltárták. Ott is, szinte valamennyi történelmi korszak jelen van, Kr. e. 2000 és Kr. u. 1100 között. Valamennyi letelepedett lakosságra utal, állandó településre, mivel inkább kerámiát ástak ki, mintsem a lovasnomádokra jellemző fegyvereket, vonta le az eddigi ásatások következtetéseit Bodó Krisztina régész.

Az őskorbor és a bronzkorból (Kr. e. 1000 előtt) származó leletek igen gazdagok. 4-5 lakás és kerámiamaradványok. Hogy ez milyen népséggel hozható kapcsolatba, az nem teljesen tiszta. Lehetnek kelták, vagy inkább korai trákok, mindenesetre indoeurópai népség. Ugyanaz, mint amely az ótományi (Bihar megye), pécskai (Arad megye), vagy perjámosi (Temes megye) hasonló korabeli temetőknél, szemléltette a helyzetet Marc Antoniu régész. A Hallstatt (vagy korai fémkor, kb. Kr. e. 1000 és Megváltónk születése közötti évezred) korból származó cserépmaradványok enyhe görög, pontosabban Mykene-i hatást mutatnak, ez is kétségtelenül indoerópai népességre utal.

Talán meglepőnek is tűnhet, a római kor idejéből származó leletanyag a legkevésbé gazdag. Ami azzal magyarázható, hogy a birodalom visszavonulása után a rómaiakat követő népesség szinte minden anyagot – kerámiát, köveket, kemencéket – újrahasznált az építkezésekhez. Amúgy a dévai régészek által óvatosan utóromai korszaknak nevezett időszak (kb. 300 és 500 között) igen kényes ügy. Abban az időben Erdélyben népvándorló germán népek (gótok, gepidák) éltek, na meg a kontinuitás elmélete szerint a helyben maradt dák–római népesség is. Csakhogy a germánok nomádok voltak, a lelet, pedig letelepedett lakosságra utal. Ebben mégsincs ellentmondás, magyarázza Bodó Krisztina, hiszen a nomádokat sem kell úgy képzelni, hogy minden áldott nap vándoroltak, hanem hosszabb-rövidebb ideig – ami lehet akár néhány évtized is – ők is letelepedtek egy-egy helyen, sátrakat és kunyhókat építettek, kerámiát készítettek, eltemették halottaikat stb. Mivel a római korból fennmaradt anyagokat használták fel, semmilyen jellegzetesen germán vonás sincs, ami egyértelműen rájuk utalna. Amúgy a leletek etnikai besorolása a legkényesebb kérdés, főleg, hogy 89 előtt a történészek szinte valamennyi leletet nyomban dákó–rómainak, vagy románnak minősítettek a kontinuitás elmélet rögeszmés bizonyításaként, lejáratván a szakmát. A fiatal dévai régészek viszont ragaszkodnak a szigorú tudományossághoz.

Meglehetősen hasonló a helyzet a következő réteggel, mely szintén a népvándorlás korából, pontosabban a nyolcadik-kilencedik századból származik. Érdekes módon a hetedik századból semmilyen lelet nem került elő egész Hunyad megye területén, mondja Daniel Ţuţuianu. A nyolcadik-kilencedik században Erdélyben – és különösképpen a Maros menti Dél-Erdélyben – szlávok éltek. Csakhogy az ópiskii lelet nem kapcsolható egyértelműen hozzájuk, a szlávok ugyanis sok kőt használtak, lakásaik általában nagyok voltak, az ópiskin feltártak viszont nemigen illenek be a képbe, magyarázta Ionuţ Codrea történész. Amúgy a koraközépkori időszak igen szegény, legalábbis az ókorihoz és a magyar időkhöz képest.

Közös vonás valamennyi korszakra, hogy békésen tűntek el vagy vonultak el, kevés anyagi tárgyat hagytak maguk után, amennyiben harcias nép elől kellett volna menekülniük, aligha lett volna idejük összeszedni javaikat.

Magyar nyomok

A leggazdagabb lelet kétségtelenül a tizenegyedik századból, vagyis a keresztény magyar királyság idejéből származik. Ópiskin nem kevesebb, mint 120 sírt tártak fel, s az ásatások még nem fejeződtek be. Ami igen jelentős temető, 15 kilométerrel arrébb, a Szászváros határában néhány évvel ezelőtt feltárt szintén tizenegyedik századi magyar temető csupán 62 sírt tartalmaz, a többi Hunyad megyei korabeli magyar temető (Déva, Vajdahunyad, Piski) pedig még kevesebbet.

Az autópálya építésénél feltárt gazdag temető egyértelműen letelepedett, keresztény népességre utal, a halottakat kelet-nyugat irányba temették. A férfiak, nők vagy gyerekek csontvázain semmilyen erőszakra vonatkozó jel sincs, békés népesség lévén természetes úton haltak meg. 5 korabeli lakóházat (pontosabban kunyhót), sütőkemencét, két kutat is feltártak az ásatások során. Sőt, a sírokban 4 Szent László király (1077–1095) korabéli érmét, valamint további négyet utódja, Könyves Kálmán (1095–1116) idejéből. Magát a temetőt azonban minden bizonnyal Szent László király kora előtt is használták. Magyar királyként Nagyvárad alapítója ugyanis elrendelte, hogy a temetők a templomok közvetlen szomszédságában legyenek, ami még ma, közel ezer évvel később is általános jelenség nemcsak a magyarságnál, hanem az egész Kárpát-medencében. Az ópiskin feltárt temető környékén viszont nincs templom, ami egyértelműen mutatja, hogy még Szent László rendelete előtt keletkezett.

A tizenegyedik századi leletek minden valószínűséggel a már letelepedett, s kereszténységre áttért magyaroktól származnak, véli Ionuţ Codrea. Kollégái is osztják véleményét, némi fenntartással azonban, amíg meg nem vizsgálják alaposan a leleteket. A magyarság életmódváltásával megszaporodtak a kulturális, életviteli kölcsönhatások, melyek révén a tizenegyedik századra a lakosság homogenizálódott, hangsúlyozza Daniel Ţuţuianu. A magyarság nem különül el olyan egyértelműen, mint egy századdal korábban, a Szent István király előtti lovasnomád időkben. A kölcsönös kulturális hatások, pedig úgy homogenizálták a lakosságot, mint manapság a farmer, edzőcipő, mobiltelefon vagy kóla a mai fiatalokat, akiket aligha lehetne nemzetileg megkülönböztetni megjelenés alapján. Noha a lelet valószínűleg a magyarságra utal, 100%-ban mégsem lehetünk biztosak ebben. Lehet, hogy szláv beütés is van, hiszen abban az időben Dél-Erdélyben jelentős szláv népesség élt – ahogy a toponímia is bizonyítja –, amely csak egy-két évszázaddal később asszimilálódott teljesen. Az sem kizárt, hogy románok is lehetnének, már amennyiben a kontinuitás elmélet igaznak tekinthető. Főleg, hogy az 1054-es katolikus–ortodox nagy egyházszakadás hatásai csak jóval később jelentkeztek a Romától és Konstantinápolytól oly távoli vidékeken.

Mindenesetre az autópálya mentén zajló ásatások fényt deríthetnek a kevésbé ismert, s ideológiailag kevésbé támogatott történelemre, mindenekelőtt a harmadik és tízedik századok közötti sötét időszakra. Főleg, hogy az ásatások tovább folytatódnak (Marossolymos következik), a feltárt leletek alapos tanulmányozása pedig még hátra van.