... És annak idején bementem a kolozsvári Helikon szerkesztőségébe. Akkor az szentély volt, oroszlánbarlang, az élő legendák Olümpusza. És én, remegő térddel, egyetlen novellát közölve addig, ott ültem, amíg kijött egy vékony, cinegetermetű, de oroszlántekintélyű ember, és azt kérdezte: hoztál vodkát?
Nem hoztam. De elrohantam és hoztam. Boldogan. És utána koccintottunk, és nagyon boldog voltam. Mózes Attila volt, Ő, aki gyerekkorom Forrás-köteteimnek kedvenc szerzője, akit másként képzeltem el, de élőben színesebb volt. Gyarlóbb, esendőbb, vékonyabb: de karizmája körbevette, körbeölelte.
Aztán teltek az évek. Gyönyörű, és azt hiszem példátlan szokás volt a kilencvenes évek elején-közepén, az Előretolt Helyőrség induláskor, hogy a nagy mesterek atyai pofonok helyett családtaggá fogadtak minket, akkori zöldfülűeket. Így lettem én Mózes Attila öccse. Azóta is ez a legnagyobb megtiszteltetés, amit kaptam.
„Druszillám”. Így szólított mindig. Nem drusza: Druszilla, mivel mindketten Attilák vagyunk.
Nem tudom, mit mondhatnék róla, számítottunk rá, de most nagyon fájó múlt időben beszélni róla.
Nemrég a feleségem olvasta könyvét, és könnyes szemmel tette le.
Attilával, Druszilámmal sok sört és konyakot ittunk, de ki nem?
Mózes Attila egy egész nemzedéket nevelt ki, anélkül, hogy ezt akarta volna, vagy értett volna hozzá. Személyiség volt, karizma, főpap, és szolga. Mindvégig.
Egyszer kaptam tőle egy nyaklevest, mert azt mondta, elírtam előle egy novellát. Ennél többet senki ne várjon: felért egy Nobel-díjjal.
Aztán csend volt egy ideig.
Amikor utoljára láttam, egy kora reggel a régi városban, szomorúan ült az ágy szélén, és forró vízben áztatta lábait. Másnapos volt, már vagy húsz éve. De rám nézett, és azt kérdezte: Te meg mit keresel itt? Nem válaszoltam, mert nyilvánvaló volt, hogy miért vagyok ott. De azért megittunk még két pohár vodkát, és megöleltük egymást.
És elváltunk.
Nem örökre. Bársonytalpú párducaid kísérjenek utadon, Druszillám. Egyszer majd találkozunk még, és akkor is koccintunk. És megöleljük egymást.
Amúgy: nem menekültél. Én most itt, koccintok veled egy pohár szilvapálinkával. Na? Isten-Isten!
György Attila
Hozzászólások