Új homiletika Erdélyben

Válságba került a hagyományos keresztény értékrend, válságba került az egyház – állítják egyre többen. Hogyan tudja ebben a helyzetben tolmácsolni az evangéliumot egy lelkész? Hogyan tud úgy igét hirdetni, hogy annak üzenete eljusson hallgatóságához, megérintse a lelkét és változást hozzon az életébe? Erre kereste a választ dr. Koppándi Botond a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet gyakorlati teológia tanszékének tanára, a hatvanas-hetvenes évek nagy amerikai szaktekintélyeinek munkásságát elemezve Az új homiletika és az amerikai protestáns prédikálás megújítása című könyvében. A református Kálvin Kiadó gondozásában megjelent kötet Déván is bemutatásra került, a Dávid Ferenc Unitárius Zarándok- és Szórványközpontban.  A szerzővel a helyi érdeklődők körében Koppándi Zoltán a dél-nyugaterdélyi unitárius szórványegyházközségben szolgáló lelkipásztor beszélgetett. Ő faggatta a  gyakorlati teológiát oktató bátyját a könyv születéséről, tartalmáról, céljáról. A bemutatót követően Gáspár-Barra Réka kérdezte tovább a szerzőt. A két beszélgetésből állt össze az alábbi interjú.

– Hogyan született ez a könyv?

– Évekkel ezelőtt beiratkoztam a Debreceni Református Hittudományi Egyetem doktori programjára, ahol közel négyéves képzés után meg kellett írnom egy doktori dolgozatot. Dr. Fekete Károly tiszántúli református püspök azonban olyan nagyfokú nyitottságot tanúsított, hogy szabad kezet kaptam, hogy magam válasszak témát, amellyel az egyházamnak is szolgálatot tehetek. Már jó néhány esztendeje foglalkoztatott a kérdés, hogy a 21. század nagy átalakulásai közepette hogyan lehetne az örök és állandó evangéliumot korszerűen hirdetni. Azt kerestem tulajdonképpen, hogy ebben a nagy kommunikációs versenyhelyzetben, amiben vagyunk, amelyben a valamikori egyeduralkodó szószéknek annyi konkurense lett, hogy úgy tűnik, vesztésre is áll, hogyan lehetne a szószék hangját megújítani, felerősíteni, hallhatóvá, érthetővé, irányadóvá tenni. Amerikai szaktekintélyek munkáit kezdtem tanulmányozni, akik már a múlt5 század hatvanas-hetvenes éveiben szembesültek ezekkel a kérdésekkel. Abban az időben, amikor Amerikában minden tekintély, így az egyház tekintélye is megkérdőjeleződött. És úgy tűnik, megtalálták a választ, hiszen az amerikai protestáns (metodista, presbiteriánus stb.) egyházak ma is élettől lüktető egyházak. Amikor belekezdtem a munkába, mindezt még nem láttam ilyen pontosan, és igazi térdcsapkodós felfedezésekben volt részem, hogy lám, mások is feltették ezeket a kérdéseket és évtizedekkel ezelőtt kimondtak olyan dolgokat, amiket magam is éreztem, de nem mertem megfogalmazni. Alaposan végigtanulmányoztam hát az amerikai szaktekintélyek munkáit és megszületett a dolgozat, amit nagy örömömre a magyar református egyház legnagyobb presztízsű kiadója, a Kálvin Kiadó karolt fel és vállalta a megjelentetését. Így született ez a könyv.

– A címe egy kicsit szakszerűen hangzik. Mi is valójában ez a homiletika?

– Ez egy régi kifejezés, ami mostanában kezd visszaépülni a szóhasználatunkba. Tulajdonképpen magyarul szónoklattant jelent. A homiletika nemcsak a szónoklás készségének fejlesztésével, hanem a prédikáció megírásának a műhelytitkaival is foglalkozó tudomány. A Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézetben gyakorlati teológiát tanítok, ami tulajdonképpen azzal foglalkozik, hogy hogyan prédikáljunk, hogyan lelkigondozzunk, hogyan tartsunk vallásórát, hogyan építsünk gyülekezetet. A homiletika szerves része e tárgykörnek. És azért „új homiletika", mert a már említett amerikai szaktekintélyek, akiket a doktori dolgozatom megírása idején tanulmányoztam, a hatvanas-hetvenes években, a prédikálás mikéntjének keresése közben egy valós mozgalmat indítottak új homiletika néven.

– Maradjunk még a címnél, ami így folytatódik: ...és az amerikai protestáns prédikálás megújítása. Miért pont Amerika?

– Hát ennek egy nagyon gyakorlatias oka az, hogy én angolul tudok. Ezért mondjuk német szakirodalmat nem tudtam volna közvetlenül kutatni. De az is érdekes, hogy a bennem régóta megfogalmazódott kérdésekre éppen az amerikai szakemberek írásaiban találtam leginkább választ. Meggyőződésem, hogy nem véletlenül kerültem én erre a pászmára. Amikor elkezdtem a kutatómunkát, kaptam egy hároméves ösztöndíjat Oxfordba, illetve Manchesterbe. Nagyon sok könyvet átböngésztem. És amikor Manchesterbe kerültem, az ottani könyvtárba, ami elég lehangoló volt az oxfordi könyvtári körülmények után, egy osztályteremszerű raktárhelyiségben volt egy csomó könyv, amit darabonként 2 fontért el lehetett venni. Becsületkassza volt. Ide is benéztem, és megakadt a szemem egy zöld könyvön. Az állt rajta: „The whitness of Preaching” (A prédikálás tanúbizonysága). Kezembe vettem, még bele is volt firkálva. Láttam, homiletikával foglalkozik. Gondoltam, van már e témában elég könyvem, de végül mégis úgy döntöttem, két fontot megér. Aztán ahogy jobban beleástam magam a kutatásba, kiderült, hogy ez a legjobb homiletikai szakkönyv, amit valaha olvastam. A szerzője nem más, mint dr. Thomas Long, aki szerintem a  jelenleg élő legnagyobb prédikátor és homiletikai szakember. Hát így apránként ismertem meg az amerikai protestáns prédikálás megújulását és ráébredtem, hogy ez az, ami válaszként tud szolgálni a kérdéseimre. Hát ezért Amerika.

– Mi az, ami által megújult az amerikai protestáns prédikálás? Mi tette vonzóvá az evangélium hirdetését a szabadelvű világban?

– Az az érdekes, hogy a kutatás vége felé be kellett látnom, hogy nincs új a nap alatt. Tulajdonképpen a szónoklás témájában már az ókorban mindent leírtak. A különböző történelmi korok, események mindig más hangnemű, más jellegű szónoklatokat követeltek meg. Volt amikor tanító jellegű prédikációra volt szükség, és akkor az dominált a szószékeken. Amikor buzdító jellegű volt a prédikáció, az azért kellett, mert különböző történelmi helyzetek miatt buzdításra volt szükségük az emebereknek. Ellenben a 20. század második felében Amerikában eljött az az idő, amikor mindenkinek elege van a tanításból és buzdításból és ebből a helyzetből az a  fajta gyönyörködtetés volt a kiút, amely szemeélyessé teszi az evangéliumot. Tehát a narratív, történetszerű prédikálás, ahol a történeteknek nem csupán illusztratív szerepük van, hanem erőteljes részét jelentik a prédikációnak. Ahol a hívek, a hallgatók azonosulni tudnak a történet egy-egy szereplőjével, ahol a történetek nem valami elvont mesék, hanem olyanok, amik itt és most, például a dévai bevásárlóközpontban is megtörténtek vagy megtörténhettek volna. És én meg vagyok győződve, hogy most mifelénk is elérkezett az ilyen prédikálásoknak az ideje. A kilencvenes években nagy mozgalmi prédikációk születtek: szedjük össze magunkat emberek!, fogjunk össze!, közösségi élet stb. Most, 30 évvel ezután úgy érzem, hogy a közösség ebbe egy picit belefáradt és arra van szükség, hogy beüljön a  templomba és az univerzális evangéliumot valahogy személyesen közel vigyük hozzá, a történetekben viszontlássa önmagát, és olyan inspirációt kapjon, amelynek nyomán mélyül a hite és az egyházzal való szövetsége megerősödik. Ilyen irányba mutattak utat a hatvanas-hetvenes években a legkiválóbb amerikai szakemberek és gyakorlatilag az ő munkásságukat elemezve fogalmazom meg, hogyan látom a 21. századi unitárius, de tágabb értelemben protestáns prédikálásnak a megújítását Erdélyben, illetve Magyarországon.

– Ez a könyv alapjában lelkészeknek szól. De mit üzen a szélesebb közönségnek? Hogyan látja: a közlejövőben a prédikálási stíluson túl változtatni kell az egyházi szertartási renden is?

– Ezzel a könyv nem foglalkozik, mert elsősorban azt nézem, hogy lelkészi oldalon mi az, amit jobban kellene tenni, és a végén a könyvben van egy fejezet, amiben leírom, hogyan képzelem el a 21. századi unitárius prédikálást, de ez vonatkozik mondjuk a reformátusokra, evangélikusokra is. Mert nagyon sokfelé tartottam már előadást református környezetben, ahol kiderült, hogy ugyanazok a kérdések jönnek elő. A könyv azonban nem foglalkozik azzal, hogy liturgiai változtatásokra van-e szükség. Nagyon érdekes, néhány hete tartottam egy előadást az egyetemes lelkészértekezleten, pontosan a liturgiai megújulásról és az előadásomat úgy kezdtem: 25 évvel ezelőtt, teológus koromban nagyon utáltam volna (bocsánat a kifejezésért) azt az előadót, aki úgy beszélt, mint ahogy én most beszélni fogok. Mert én azt mondom most, hogy nem szabad mindenféle újszerű külsőségekkel felhígítani azt, ami évszázadokon keresztül megtartott minket. Tehát magyarán konzervatívabb vagyok, mint a nagyapám annak idején. De azért, mert őrizni szeretném azt a nagyszerű értéket, amit megéreztem, és ami megtartott engem. Tehát amiben én gondolkodom, hogy a jelenlegi liturgia megtartása mellett alternatív liturgiákat kell biztosítani. Mert ott a fiatal nemzedék – és nagyon örülök, hogy itt a dévai templomban ennyi fiatalt látok –, de ha végignézünk vasárnap 11 órakor a templomainkon, akkor azt látjuk, hogy a fiatalok hiányoznak, mert azt mondják, hogy nekem ez a liturgia nem jó vagy nem elég. Ellenben az esti ifjúsági istentiszteleteken ott vannak. Tehát meggyőződésem: a liturgiával nincs baj, tartalommal kell ügyesen megtölteni, illetve alternatív liturgiát kell biztosítani azoknak, akik azt mondják, hogy nekem ezek az énekek már túl régiek, meg unalmasok, meg hasonlók. Akkor keressünk számukra olyasmit, ami vonzó. És úgy érzem, ez nekünk Kolozsváron sikerül is, mert abban a nagyvárosban, ahol vasárnap este 30 program közül lehet válogatni, 50-125 közötti létszámban vannak jelen a fiatalok az istentiszteleteken. Tehát az igény megvan. Csak ezt az igényt kell valahogy úgy alakítani, hogy ne adjuk fel a tartalmat a formai külsőségek miatt.