Szilágyi Aladár aradi éveiről a Jelen Házban

Vallomás az emberségről, az embertelenségben

2014. szeptember 19. 15:54 (péntek) /

Édesapja és társai bebörtönzése pánikot keltett környezetében, még a család közvetlen közelében is. De voltak, akik tették a dolgukat. Erről a szerző így ír:

 

Aztán sokan elkerültek bennünket, de sokan megkerestek olyanok is, akikhez addig semmi „közünk” nem volt. A testvéri együttérzés talán legszebb példája: már vakáción voltam odahaza, amikor egy vasárnap délután népes asszonyküldöttség állított be a parókiára. Egy közeli román faluból, Sikuláról jöttek, egy-egy élelemmel megrakott kosárral a karjukon. Valamennyinek a férjét apámék előtt fél évvel tartóztatták le, egy hírhedett partizánvezér bújtatóiként. A sikulai gazdák ügyében már ítélkeztek, egyikük sem úszta meg tizenöt éven alul. Amikor asszonyaik neszét vették, mi történt Pankotán, hogy a magyar „parintye” is a Securitate karmaiba került, gyalogszerrel a „doamna preotyásza” segítségére siettek. Sírtak vele egy verset, imádkoztak is, némelyikük valamelyik akkoriban még tiltott szektának minősített újprotestáns felekezet tagjaként még közös éneket is talált, s Az áldott orvos közeleg utolsó zengzeteinek elhangzása után távoztak.

Ami engem illet, nem vált be a vallatótiszt fenyegetése, miszerint őszire már nem folytathatom a tanulmányaimat. Az aradi tanári kar szülői gondoskodással fordult felém. Hogy, hogy nem, megakadályozták kirúgatásomat. Igaz, rosszmagam is igyekeztem öregbíteni az alma mater hírnevét, egyre-másra arattam a babérokat különböző tantárgyolimpiákon. Pechünkre, a fizikaversenyen országosan a második lettem, igaz, a „szocialista tábor” Krakkóban megrendezett nemzetközi döntőjére már nem juthattam ki.

Román–francia tanárnőm (moldvai bojárlány, a Sorbonne végzettje) nemcsak könyveket adott a kezembe, nem csupán egy-egy uzsonna elköltésével egybekötött hanglemezhallgatás végett invitált a lakására, hanem – mivel jó szavalónak is bizonyultam – színésznőnek menendő lányával versmondásra is oktatott. És minden lehetőséget felkínált arra, hogy felléphessek, iskolánkbeli „nélkülözhetetlenségemet” bizonyítandó. Kivasalta egyetlen fehér ingemet, és egy nyakkendővel is megajándékozott. Az igazgatóm pedig, maga is pennaforgató ember lévén, amikor elkezdtem közölgetni első zsengéimet a helyi napilapban, az ő írásait is velem küldte el, hogy minél többet forgolódjak szerkesztőségi körökben.

Váratlanul ért, hogy még a pártsajtóban is találtam egy igaz barátra, aki merészelt minden irodalmi körre, színházi előadásra, hangversenyre elcipelni, velem együtt mutatkozni a nyilvánosság előtt. Egy szó, mint száz: bár mind jóanyámnak, mind bátyámnak távoznia kellett a megyéből, számomra megengedtetett, hogy Aradon fejezzem be középiskolai tanulmányaimat.

Az Aradi Hagyományőrző Polgárok Egyesülete 2014. szeptember 23-án, kedden 18 órakor a Jelen Ház nagytermében Nem Tündérkert, vagy nagyon is az? címmel könyvbemutatóval egybekötött irodalmi estet rendez.Szilágyi Aladár 2014-ben megjelent három kötetét bemutatja Réhon József nyugalmazott tanár, majd Szűcs László, a Várad irodalmi-művészeti folyóirat és az Erdélyi Riport főszerkesztője beszélget a szerzővel. Az est házigazdája: Murvai Miklós. Sok szeretettel várunk minden Erdély és népünk történelme iránt érdeklődőt.  

Hozzászólások