Végső búcsú Fejes Endrétől

Sic transit gloria mundi – Így múlik el a világ dicsősége. Egykoron, 1963-ig a pápaavatási szertartáson is elhangzott a latin mondás, emlékeztetve a katolikus egyház fejét is, hogy az élet és a dicsőség múlandó.

Vasárnap, szeptember 13-án Budapesten eltemették az augusztus 25-én elhunyt, 92. évében járó Fejes Endre írót. Bevallom, évtizedek óta nem hallottam a nevét – talán tájékozatlanságom az oka, de lehet, hogy nem is emlegették. Pedig nagy, korszakos jelentőségű író volt.

Búcsúbeszédet mondott hamvai fölött – amelyeket aztán a Dunába szórtak – egy mostani miniszter, egy volt budapesti főpolgármester-helyettes, Koltai Lajos operatőr, rendező, Törőcsik Mari, a nemzet színésze, Csorba Csilla, a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója, Szentmártoni János, a Magyar Írószövetség elnöke, Spiró György Kossuth-díjas író. A búcsúzók névsora is jelzi, hogy nem akármilyen íróval lett szegényebb a magyar irodalom.

Egyetemista voltam, amikor – valamelyik kollégám kezéből kikapva – az 1962-ben megjelent Rozsdatemető című regényét olvastam. Már csak azért is, mert tudtam: óriási kritikai visszhangja volt. Ám rögtön meggyőzött a Hábetler család fél évszázados történetéről írott (formájában is újszerű) regény arról, hogy szerzője kivételes. Azt csak jóval azután hallottam, hogy a történelem peremén élők krónikáját harmincnál több nyelvre lefordították, s az újabbkori magyar irodalom egyik nagyon sikeres külföldi karriert befutott alkotásaként emlegetik. Fejes Endre azonban nem egykönyvű író,

nagy sikerű televíziós filmek és színpadi előadások születtek műveiből.

Nem szolgált és nem védett rendszereket, egyik rendszer sem volt igazán az övé, de embersége és bátorsága minden rendszerben, minden emberben rezonált – fogalmazott búcsúztatóján a miniszter.

Ha valaki, olvasója, a Duna mellett jár, emlékezzen: a víz egy nagy író hamvait is sodorja.