A báb a lelked folytatása

„Csakis a játék, akár bábbal, akár anélkül, csakis az, ami megvéd. A bábszínház, a búvóhelyem, még ha kényelmetlen is a nézőtér, ahol a kicsiny szívek ritmusát éreztem, nekem ez volt a „helyem”. Igaz, a munkahelyem, de ez a hely óvott meg a Nagy Hazugságoktól.”(Bábjátékos, 1990)

„A báb a lelked folytatása. Csodálatos és titokzatos kifejezési eszköz. A báb és a bábos beszélget a színpadi térben. Igazi kihívás. És akkor azt is tedd mellé, hogy a bábművész csapatban dolgozik. Szeretem a színpad virtuális terét. Szeretem az enyv, a festék, az izzadt testek és a szeretet keverékének fenséges illatát” (Bábos, 1999)

 

Ugye milyen szép gondolatok? A fenti sorok nem akárki tollából születtek. Egy olyan művésztől származnak, akit minden bizonnyal sokaknak már nem kell bemutatni, hisz az évek során munkáival kivívta a szakmabeliek elismerését, de az aradiak körében is nagy tiszteletnek és megbecsülésnek örvend. A bevezetőben Eisele Szűcs Zoe aradi festőművész, illetve báb- és díszlettervező Hétköznapi csodáim c. könyvéből idéztem.  

Az aradi művésznővel az otthonában találkoztunk. Az első aradi bábelőadás 60. évfordulója alkalmából úgy éreztem, ő az egyik legalkalmasabb személy, akinek segítségével felidézhetjük az aradi marionettszínház egykori hangulatát. Több mint két évtizedet töltött el báb- és díszlettervezőként a bábszínházban. Erről az időszakról faggattam.

 

– Hogyan és mikor került az Aradi Bábszínházhoz?

– A főiskola elvégzése után versenyvizsgára jelentkeztem – 1973 szeptemberében – a bábszínházba. Ezt meg is nyertem, de csak azért, mert az én hátam mögött nem volt senki. ’96-ig dolgoztam ott, mint báb- és díszlettervező. Kezdetben nagyon nehéz volt, hisz én eredetileg festészetet végeztem, ezért a bábszínházban mindent meg kellett tanulnom.

– Egészen pontosan mi volt a feladata?

– Meg kellett terveznem egy előadás bábjait, illetve díszleteit. Ez annyiban volt érdekes, hogy a technikai részekről semmit nem tudtam. Fogalmam sem volt, hogyan működik egy báb. Azzal kezdtem, hogy rendszeresen bejártam az előadásokra, látni, mi hogyan működik.

– Az alapanyagokat hogyan szerezték be?

– Azt mondták: ennyi pénzt kapsz, költsd el! Egyszer megbüntettek a fináncok, mert vettem húsz centi kínai bársonyt a királyfi nadrágjához. Ezt annak idején túl soknak tartották. A bábkészítő csapat varrónőből, szobrászból, asztalosból állt. Itt megemlíthetem többek között Marina Imre szobrászt.

– Mennyire engedhette szabadon szárnyalni a fantáziáját akkoriban?

– Bizony sokszor mondták, hogy „azt nem lehet!”. De én fiatal voltam és lelkes. Bizonyos mértékig sorban meg kellett tanulnom mindegyiknek a mesterségét ahhoz, hogy nekem ne mondja senki, hogy „jaj, azt nem lehet!”. Mindig a rendezővel közösen beszéltük meg az elképzeléseimet. A neheze akkor kezdődött, amikor a kész bábok felkerültek a színpadra, mert ki voltam szolgáltatva a bábosnak. Ha ő azt mondta, hogy neki nem felel meg, újra kellett csinálnom az egészet.

– Milyen szerepet töltött be annak idején a bábszínjátszás az aradi kulturális életben?    

– A gyerekeknek bizonyos mértékig az egyetlen kulturális lehetőséget jelentette, hiszen akkoriban nagyon kevés rajzfilmet adtak a televízióban és nem létezett ez a hatalmas konkurencia a DVD-k, internet, elektronikus játékok világában. A szörnyek sem uralkodtak el annyira a gyermekek fantáziájában. A bábszínház évente legalább négy vagy öt turnét szervezett az országban. Kultúrházakban játszottak, ahol hideg volt. Később a Zsil-völgyébe is lejártak. A bábosok nagyon sokat dolgoztak, nehéz időszakokat éltek át. Olyan is volt, hogy kenyérre is alig volt pénzük. Emlékszem, még a kaszojai táborban is játszottak, ahol a kutyák-tyúkok bele-bele szóltak az előadásba.

– Mennyit dolgoztak egy előadáson?

– Sokat. Ez mind kézimunka volt, nem lehetett gépesíteni. Volt, hogy három hónapig dolgoztam a terveken és még két hónapot a bábok előkészítésén és a díszleten. A bábosok pedig még körülbelül hat hetet próbáltak ezután.

– Milyen nehézségekbe ütközött a leggyakrabban a bábszínházban eltöltött évei során?

– Az első számú nehézség, ami engem művészként rettentően felháborított, hogy az óvó nénik véleményére kellett hallgatni. Teljesen alárendeltek minket a pedagógusok véleményének. Elfogadom, hogy az óvó néni is közönség és tisztelni kell, de a tanügy valahogy mindig a művészetek mögött cammogott valahol. Nem lehet összevetni a művészetet a tanmesével! Még a repertórium szempontjából is elvárták tőlünk, hogy neveljünk. Pedig nevelni a szülő és a pedagógus feladata. Amit én nyújtok, az egy művészi produktum, aminek az a célja, hogy érzéseket keltsen. Nem beszélve arról, hogy a román művekben a haza sólymainak kellett hódolni. Olyan is volt, amikor az állatokat kitiltották a színpadról, „a haza sólymait milyen joggal nevelné egy nyuszi?” alapon.  

– Ez rettenetesen korlátolta a művészeket…

– Természetesen. De ez nem jelenti azt, hogy én nem próbáltam a megkötött területemen jól érezni magamat.

– Sikerült?

– Persze! Végső soron a bábszínház egy olyan hely, ahol nem kell kompromisszumot kötni. Ott a nyuszi, az nyuszi. Nem kellett dicshimnuszt zengnem hazánk vezetőiről. A fű zöld, az ég kék. Minimális kompromisszumok mellett jókat nevettünk. Amikor a vezetők megkérdezték, hogy miért piros, fehér, zöld színeket használtunk, azt mondtam: sajnálom, de a piros virágokat nem lehet kitiltani. Mindig volt valami megoldás. A színész és a báb, illetve a tervező és a színpad között különleges kapcsolat van. Itt mindent lehet! Gyerekekkel dolgozva pedig nem is kellett különösebb erőfeszítést tenni, hisz ők mindent elfogadtak. Engem nem a gyerekek, hanem a felnőttek korlátoztak. Az embernek a felelőssége a gyerekekkel szemben mindig nagyobb, mint a felnőttekkel. A kilencvenes évektől szerencsére eljutottunk oda, amit mindig is szerettem volna csinálni, mégpedig látványszínházat. Ennek szerves része volt a báb és minden összhangban volt. A fény, a zene, a mozgás. Akkoriban éreztem igazán jól magam a bábszínházban, ami rövid ideig tartott.

– Miért ment el?

– Mert úgy éreztem, hogy akkor a báb- és díszlettervezői karrierem csúcsán vagyok és lefele nem akartam menni. Hosszú, kemény munka után az álmaimat és vágyaimat az utolsó három évben tudtam kiteljesíteni. Amit el akartam mondani a színházban, azt sikerült elmondanom. Utána a festői karrieremnek szenteltem magam, elmentem tanítani, mert aki nem csinálja, az tanítja.