A folyón túl Itália

Hiszik vagy sem: találkoztam olyan nézővel, aki megkönnyezte A folyón túl Itália c. darabot. Amit pedig vígjátéknak hirdettek, mint ahogy az is, bár nem fulladozik nézése közben a nevetéstől az ember, noha igen sok jó, szellemes replika, poén van benne.

Az említett néző – édesanya, akinek messzire szakadt gyermeke – a maga bánatát és fájdalmát vélte látni a színpadon. Ha pedig egy vígjáték szerzője – akarva?, akaratlanul? – ilyen hatást képes elérni, az, szerintem, tud valamit.

Joe DiPietro kétségtelenül tud. Először hallom a nevét (ami nem őt minősíti), de az internet felvilágosít: az 1961-es születésű amerikai – nyilván olasz gyökerű – szerzőnek már Tony-díjas musicalje, a Memphis megalapozta hírnevét, amelyet más művekkel is gyarapított. Többek között A folyón túl Itália cíművel (eredetiben A folyón túl és a generációs álmok címet viselte). A magyar cím talán jobb, nem magyaráz erőltetetten: a darabban ugyan szó sincs folyóról, sőt, Itáliáról sem, de minden egyes jelenete az őshazát idézi, az öregek által az óceán túlsó partjáról hozott és Amerikában is megőrzött hagyományokat, szokásokat, elveket.

A két pár (első generációs!) amerikai nagyszülő rendszeresen összeül a vasárnaponkénti rituáléra, a közös ebédre – természetesen olasz ételeket esznek, olasz vörösbort isznak, mélységesen megvetve a „kínai kaját” –, a két-két nonna és nonno (nagymama és nagyapa) pedig szívrepesve várja az egyetlen unokát, a 28-29 éves Nicket, aki még rajtuk kívül a családot jelképezi. Gyerekeik (a második generáció) már kirajzottak, messzire kerültek, az egyetemi végzettségű és immár tősgyökeres amerikainak számító Nicholas lenne szerintük az, aki tovább vinné a hagyományos olasz életfelfogást. (Tengo famiglia! – megőrzöm, összetartom a családot, hangzik el számtalanszor a közös ebédek során.) S amikor egyszer Nick bejelenti, hogy új, jobb munkahelyre kapott ajánlatot, de az pár ezer kilométerre van, kitör a pánik a nonna-nonnók között: hát az utolsó is itt hagyja őket?

Drámai helyzet, amelyet a szerző vígjátéki keretekbe illeszt, és nagyon jól csinálja!  

Megkezdődnek a machinációk, hogy eltérítsék szándékától a fiatalembert – kerítőkként, például, egy csinos (bár ír lányt, ha már hirtelen olaszt nem találnak) hajtanak fel neki, hátha összejönnek, s a lány unokájukat maradásra bírja. De hát a világ megváltozott, a modern fiatalnak a karrier fontosabb, mint a meglehetősen műveletlen, a korral lépést tartani nem tudó öregek vasárnapi összejövetelekre, beszélgetésekre korlátozódó szűk élettere, és az ő „agyonszeretgetése”. Nick – bár állandóan vitatkozva velük, maradiságukkal – szereti őket, mégis elmegy, s legközelebb csak egyik nagyapja temetésére tér vissza. Aztán, később, sorra, a többiekére...

Joe DiPietro kimondja az ítéletet: volt egy korszak az olasz, elsőgenerációs bevándorlók Amerikájában, amely az utolsó nagymama eltávozásával végleg lezárult.

Bevallom: csak most, így leírva fut át rajtam a felismerés: az amerikai szerző olaszokról szóló (drámai) vígjátéka kicsit, tán nem is kicsit rólunk, itteni magyarokról is szól. Azokról a nagyanyákról–nagyapákról, akiknek unokája már nem ismeri felmenőinek nyelvét, szokásait, hagyományait. Boldog lehet az a nagymama, aki ezt az érzést nem éli át!

Nem hinném, hogy A folyón túl Itália remekmű, vagy korszakalkotó – de mindenképpen egy kiváló, szórakoztató (sőt: továbbgondolásra méltó) darab. Az Aradi Kamaraszínház a budapesti Belvárosi Színház produkcióját hozta el Aradra két, keddi és szerdai előadásban, olyan remek színészekkel, mint Benedek Miklós (Nunzio nagyapa), Szabó Éva (Emma nagyanya), Szabó Kimmel Tamás (a főszereplő Nick, aki a narrátor szerepét is betölti), Lázár Kati (Aida nagymama), Lukáts Andor (Frank nagyapa), Cseh Judit (Caitlin – Kati –, a jövendőbelinek kiszemelt fiatal lány). A szerző – az egy Caitlint kivéve – hálás, jól játszható szerepeket írt számukra, és valamennyien éltek a lehetőséggel, a néző benyomása szerint élvezték is, amit, igen jól, csinálnak. (Egyébként Cseh Judit mindent megtett, hogy hús-vér színpadi figurát jelenítsen meg.)

A kiváló előadást Znamenák István rendezte, és nevéhez (meg a Szalai Józseféhez) fűződik a viszonylag egyszerű, de tökéletesen funkcionális színpadkép is.