A kiáltás jogáért

Az Aradi Magyar Napok idei – az eddigiek közül talán a leg-, de legalábbis az egyik legszínvonalasabb – programjában láthattuk vasárnap este a nagyszínházban a Békéscsabai Jókai Színház előadásában Sütő András: Advent a Hargitán című darabját.

Ha az 1980-as évek vége felé láttuk (láthattuk) volna a színpadon Bódi Vencel és Csudalátó Dániel, Árvai Réka és Zetelaki Gábor valahol a Hargitán, a (képzeletbeli) Kis- és Nagy Romlás tövében adventkor – karácsony és a Megváltó születése előtt – játszódó történetét, egyértelműen a romániai, szörnyű rendszer elleni kiállásként, tiltakozásként fogjuk fel, ugyanúgy, mint a nagy sütői „hármas” – Egy lócsiszár virágvasárnapja, Csillag a máglyán, Káin és Ábel – többi darabját, s a „körítésre”, a beékelődő szerelmi történetre és annak jelentésére, a megjelenítés módjára kevésbé figyelünk fel.

Az 1980-as évek közepén, amikor a darab íródott, a hazai magyarság (de, hogy ne tévedjek: legalábbis abszolút többsége) körében frenetikus hatást váltott (volna) ki egy olyan mondat, mint az „add meg, Uram, a kiáltás jogát”. Talán nem mindenki tudta, tételesen, hogy a római kor óta (természetesen sokszor kutyába se vett) emberi jog a „ius murmurandi”, a „morgás, morgolódás joga”, amelytől – még attól is – azokban az időkben teljesen megfosztották a hazai (nem csak magyar) polgárt. Csoda-e, hogy az Advent a Hargitán annak idején nem kerülhetett hazai színpadra? Először, az 1980-as évek legvégén Magyarországon vitték színre, a Budapesti Nemzeti Színház előadásában (a ’90-es években Aradon is láthattuk olyan, azóta elhunyt nagyságokkal, mint Sinkovits Imre és Agárdy Gábor.)

A fentiekben azt próbáltam érzékeltetni: az 1980-as években égető aktualitású politikai üzenete lett volna számunkra (ha látjuk, olvashatjuk) a Sütő-darabnak. Azóta némiképp változott a helyzet: ma nem mondhatnánk, hogy nincs ius murmurandi – más kérdés, hogy az elmormolt tiltakozás nem, vagy kevéssé érdekli a hatalmat. Szidhatjuk a kormányt, a fejét, a minisztereket, a pártvezéreket, meg a rendszert – ami az előzőekhez képest nagy haladás –, de kit érdekel, ha ezerszer jogos is?

Ezek után a kérdés: mit jelent számunkra ma Sütő András balladisztikus, nem véletlenül Tamási Áront is eszünkbe juttató darabja, leszámítva az egykor időszerű, ma már nem annyira aktuális politikai vonatkozását?

A klasszikus műveknek (ide számítom az Advent a Hargitánt is) mindig van, keletkezési korukon túlmenően, időtálló „aktualitása”, örök emberi mondanivalója. Magam azt „olvastam ki” belőle, hogy a küzdelmet soha nem kell, nem szabad feladni (Kicsi, majd húsz év alatt az addig sikertelen küzdelemben megöregedett, végül győztes, aztán ismét elbukó Réka példája), hogy nem elég a tétlen, csak a várakozásban kimerülő (messzire, „tengerre szakadt” lányát negyed évszázadig hiába váró) magatartás (Bódi Vencel), nem célravezető a tehetetlen dühben, gyűlöletben való megnyilvánulás (Csudaváró Dániel). A Sütő-dráma értelmezésének számos (itt fel sem vetett) variánsa éppen azt jelzi: nem mindennapi alkotást láthattunk.

A Békéscsabai Jókai Színház rendkívül dicséretes vállalkozása az Advent a Hargitán színrevitele. Amelynek külön érdekessége, hogy a rendező, Rubold Ödön Jászai-díjas színművész rendezte azt a darabot, amelyben annak idején, a Nemzeti Színház legendás előadásában maga is játszott. A főbb szerepeket Szőke Pál és a Jászai-díjas Szélyes Imre, Rékát (meg édesanyját, egy nagyszerű jelenetben) Kara Tünde, Zetelakai Gábort (a hóomlásban eltemetett, majd feltámadt fiatal szerelmest) Czitor Attila játszotta. Nem volt könnyű dolguk, hiszen e filozófikus, nyelvezetben brillírozó Sütő-dráma a színészi játékra viszonylag nem sok lehetőtőséget nyújt, de egy vontatottabbnak tűnő első felvonás után végül a közönség méltán ünnepelte hosszasan a békéscsabai vendégeket.