A koldus, az autogram és a Beatles!

Ötven éve bomlott fel a világ leghíresebb zenekara.

Csendet kérek! Te is ott hátul. Mondani szeretnék valami fontosat! Azt szeretném mondani, hogy csak akkor beszélj, ha a szavaid szebben szólnak, mint a csend. A csend a tökéletes harmónia.   Nagyon meg kell gondolnod, ha meg akarod törni. De ez már nem csak akarat kérdése, ez már merészség. Felelősség! Szerencsére akadt négy fiatalember, akik egy kiadós piálás után már nem bírták elviselni a csendet, és alapítottak egy bandát Liverpoolban, a Mersey folyó partján. Füstös lebujokban, dohos pincékben léptek fel, még borbélyra sem volt pénzük. Többnyire gyalog jártak.   Egymás mögött mentek át a zebrán. Néha emeletes busszal, ritkábban sárga tengeralattjáróval. Fül után játszottak, mert nem tudtak kottát olvasni. A dalaikat az életből vették, aminek még az elején voltak. Arról szóltak, hogy te szeretsz engem, én szeretlek téged, te nem szeretsz engem, én nem szeretlek téged. Pl. She Loves You! A nagy titkokról. A barátságról, a szerelemről. A barátság titka, hogy egyből kettő lesz. A szerelemé, hogy kettőből három. Minden azzal indult, hogy Love Me Do.  A Love című lemezük volt az áttörés. Kimondták azt az evidenciát, ami az ifjúságot – amihez tartoztunk akkor mi is – éjjel-nappal foglalkoztatta. A lové! All You Need Is Lové!

Időnként arról is énekeltek, hogy merre jártak útközben.  A Penny Lane-én, az Abbey Road-on, a Stawberry Fields-en, Eleonor Rigby sírjánál.

Nem tudták még maguk sem, hogy mi lesz az egészből, pontosan mit is akarnak. Amikor az iskolában megkérdezték, ki mi szeretne lenni, a gyerekek többsége azt választotta, hogy mozdonyvezető. Egy elálló fülű rosszcsont azt mondta, hogy nyáron tanár, télen medve. Olyan rossz tanuló volt, hogy földrajzból a Földön kereste a mennyországot. Ő Ringó Starr néven dobolta be magát a kultúrtörténelembe. Egy szemüveges osztálytársa nem írt semmit. Te mi szeretnél lenni?  Én... én boldog szeretnék lenni! Nem értetted meg a kérdést John. (You do  not have Imagine-ation). Inkább te nem értetted meg az életet. De hát történelmileg felajzott idők voltak a hatvanasok.  Historikusan hisztérikusak. Egy nemrég előkerült felvételt együtt néztünk meg George-val egy Guiness mellett. Rágyújtott egy cigire, és megjegyezte, nem elég füstölni, lángolni kell! Még ha el is égsz benne!  

A gyalogos utca egy üzletközpontja előtt egy koldus ült egy felfordított vedren, mellette kutyája.  Olyan sovány volt, hogy nem lehetett tudni, mi szél hozta. Nem lehetett valami sok pénze, mert a pénznek nincs szaga. Egykedvűen nézte a forgatagban a kitett kólás poharát, nem nagyon szánta meg senki. Túláradó kedvű fiatalok találkoztak a környéken, divatos cuccokban poénkodtak, pukkasztották a polgárokat. Az egyikük, George odament a koldushoz, és megkérte az öreget, hogy kölcsönadná-e kicsit a vedrét? Kelletlenül állt odább: minek kell ennek az ő vedre, mit akarhat vele.   Az a térde közé szorította és egy ritmust dobolt ki rajta. Egy másik melléje perdűlt és átvette a ritmust. A járókelők felkapták a fejüket. Egy gitár is csatlakozott azzal, hogy Obládi ládá. Erre már meg-megálltak a népek. Egy jól pergő, könnyen énekelhető dallam kerekedett ki belőle. Olyan jól bejött, hogy a népek ráadást kértek... és a koldus  pohara kezdett megtelni. A fiúk nem tulajdonítottak túl nagy jelentőséget a helyzetnek, és rátettek még egy rock and rollt. Ez az igazi zene.  A Rock And Roll Music! Egy második pohár is megtelt, mire a srácok megköszönték, és visszaadták a bambán bámuló öreg vedrét, és úgy tűntek el a forgatagban, ahogy jöttek. A koldus nem igazán értette, mi történt vele. Hát még, ha sejtette volna, mivé lesznek ezek a fiúk még! Ismertebbek mint Jézus. A Vatikán hivatalos közleményt adott ki, hogy a Revolver című albumuk minden idők legjobb popalbuma, és ha valaki, akkor ők csak tudják, tévedhetetlenül. Egyetértek!   Megtestesítették a négy őselemet. Ringó volt az ég. George a föld. Paul a levegő és John a tűz.   Nélkülözhetetlen az élethez. Nem akartak ők eljutni a csúcsra, mégis eljutottak. Pedig az magányossá tesz. Ezért elég egy hintó (vagy egy Lamborghini) számára két ülés, egy emeletes buszban ötven sem elég. Ötven éve aztán elváltak útjaik. Az utak akkor válnak el, mikor elérnek az igazsághoz. És ott, ahol elérik az idők végezetét, ott kezdődik az örökkévalóság. Mesés gyermekkoruk volt Liverpool külvárosában. Hol volt, hol nem volt – pénzük. Bizony akkoriban sokunk feje meggombásodott. Mind olyan frizurát választottunk. Mostanság a frizura választ engem.  

Paultól megkérdezte egy másik hosszú hajú, hogy mit jelent náluk az, hogy je-je-je? Hát körülbelül azt, amit önnél az egyedem-begyedem tengertánc vagy az ingyom-bingyom tutálibe-dálibe, kedves  Kodály úr!

Beatlemania! Ez nemcsak azt jelentette, hogy szétszedték őket a lányok, hogy a koncertet nem lehetett hallani a velőtrázó sikítástól, hanem azt is, hogy a koncerteken nemcsak könnyek folytak, elviselhetetlen húgyszag is volt, mert a tinik tömegesen pisilték magukat össze az élvezettől. Give Piss A Chance!     

A fiúk ökologikus bioszexet hirdettek. Fűvel-fával! Nekem csak arra volt lehetőségem, hogy bekopírozzam a gombafrizurás pofalemezemet a Sgt. Pepper’s lemezük borítójára, a fiúk és példaképeik közé, aztán mutogattam ökologikusan fűnek-fának. Amit hallottunk, az meggyőzött.   Méghozzá hol hallottuk! A Szabad Európa Rádióban! Ez befolyásolta a véleményünket és perspektívánkat. Mert, amit hallasz, az csak egy vélemény. Amit látsz, az csak egy perspektíva.   Mondta Marcus Aurelius (i.u. 121–180, római császár és filozófus ) a Brit Birodalom lordjairól.   Ne keresd a valóságot, az élet értelmét indiai guruknál. Adj neki egyet. Ne várj impulzusokra.  Legyél egy! Menj elébe a szerencsének, mert semmi más nem duplázódik meg, ha megosztod!    Nekem és a generációmnak az volt az érzésem, hogy velünk ők megosztották. De játszottak ők az anyakirálynőnek is. John az utolsó számot úgy jelentette be, hogy „az olcsóbb helyeken ülők kéretnek tapsolni, a többiek meg csörögjenek az ékszereikkel”.

Most pedig belevágok egy személyes egyszemélyes emlékbe. Az egy más világ, igen, egy másvilág volt. Mintha tegnap történt volna. Úgy mondom el, ahogy megragadt emlékeimben. Aztán rajtad múlik, elhiszed-e. Egy emlékezetes aradi fellépésük alkalmával, összeszedtük minden bátorságunkat, annál még kicsivel többet is, és meghívtuk őket hozzánk haza, a koncert után.   Gondolkoztak egy sort, de végül beleegyeztek, és eljöttek. Nem mind, sajnos. Csak George és Paul.   Mondanom sem kell, milyen izgatottak voltunk, hiszen valószínűtlennek tűnt, hogy a korszak ünnepelt csillagai, generációnk példaképei hajlékomba jöjjenek, csak úgy stante pityere. Tudtam, hogy ma van az a holnap, amitől tegnap olyan sokat vártam. Körülöttük forgott a világ. Úgy éreztem, körülöttem is, de ezt aztán kezeltettem. Nem is hittük el, ameddig be nem léptek.   Autóval, ezeregyes Dáciával kellett őket elhozni a sportcsarnoktól, kimenteni őket az autogramkérők ostroma elől. Beatlemania! 

Allűrök nélküli, normális, kedves fiúk voltak. Igazi jó fejek. Minden érdekelte őket. Magvas véleményük, világnézetük volt. Nem csak piálásból és csajozásból állt az életük. George mesélte egyszer, mikor beviszkizett, rózsaszín egereket látott. Ebből tanult, és új életet kezdett. Vett egy rózsaszínű kandúrt, aztán ki is heréltette, hogy ne mászkáljon el otthonról. 

Élveztük a hangulatot és az angolunknak is jót tett (mert nem tudtak jól magyarul). Szerintem ők is élvezték. Dicsérték a vacsorát és jogosan a hegyaljai kadarkát, na és a házi pálinka is fogyott rendesen. Persze aláírattam velük a lemezeimet. Kedves, személyes dedikációt kaptam. „Ne fogadj el bírálatot attól, akitől nem kérnél tanácsot” – írta Paul. George azt írta – ha jól olvasom, mert olvashatatlan az írása –, hogy: „Mindenkinek kell legyen hite! Én azt hiszem... most iszom egy páleszt!” Ma is nagy becsben tartom a kézjegyet, érthető. Értékelték, hogy bekopíroztam a saját fotómat az övéik közé a borítóra! Naná, hogy megmutattam nekik! Igazi lemezritkaság. (Úgy értem, azért, mert kölcsön adtam egyszer és vissza is kaptam.)

Csengettek. Barátok érkeztek, akik megtudták, hogy nálunk vannak, és ők is részt akartak ebből az egyszeri élményből. Pálinka jutott volna mindenkinek, de hely nem volt már a lakásban (a rózsaszín egerektől), ezért el kellett küldjem őket. De legalább a lemezeiket írassam alá nekik is. Ezt meg is ígértem. Hagyjátok itt holnapig. Szépen tornyosultak az előszobában. Közben odabent tornyosult a hangulat. Tanúm van rá, hogy volt egy különös duettem Paullal. Igaz egy kicsit már felöntöttünk a garatra, mikor Paul váratlanul lekapta a falról a jászberényi Lehel kürtje gipszutánzatát, és azon tülkölte el a Yesterdayt, én meg kísértem. A járdán! Már, hogy fel ne dűljön. Ne kérdezzétek az esetről, nem hiszem, hogy még emlékszik rá. Már nem fogja tudni. Jól benne voltunk az éjszakában, mikor hazakísértük őket. Egy nehéz nap éjszakája. A  Hard Day’s Night! Persze akkor már nem lehetett megkérni őket, hogy írják alá azt a töméntelen lemezt. Nem maradt más hátra, ígéretem kötött. Aláírtam én! Sorban mindegyikre aláírtam vagyont érően, hogy Paul McCartney és George Harrison!  A lelkem rája. Nincs jobb bizonyíték a rossz memóriára, mint a tiszta lelkiismeret. De itt nem ért véget a történet.

Évekre rá meglátogattam egy elszármazott barátomat Londonban, aki azon az emlékezetes nehéz napon beadta a lemezeit. Felemlegettük az esetet és máris hozta az értékes relikviákat. Büszkeséggel mutogatta, simogatta. Na, most mit csináljak, mikor újra a kezemben volt az általam aláírt lemez. Dicsérjem az egyedi értékét. Egy eredeti kézjegyet két világsztártól. Vagy döntsek össze egy ábrándot, törjem össze az évtizedes tudatot, hogy egy számára kincsértékű kegytárgy nem más, mint csalás, egy félreértés. Mi legyen? Nem mertem megmondani. Csak miután hazaértem, talált meg egy szalvétát, az abrosz alatt. Rajta a két Beatle neve az én írásommal. Azóta nem hallottam felőle. Hülye egy történet, de hát így történt, és ez már így is marad! A Te dolgod, hogy elhiszed-e.

A fiúkkal még itt-ott összefutunk, meg-meglátogatnak. John, amikor negyven lett, még boldogan mondta, hogy most kezdődik az igazi élet, japánul volt szerelmes. Megpróbált egy normális életet élni, mint Te meg én. Viccelődött, hogy szereti a napfelkeltét, csak egy rossz időpontban van számára. Mutatta a szerencsepatkóját. (Angolul horseshoe = annyi mint lócipő.) Akkor is nála volt a lócipője, amikor eldördült a végzetes lövés a lakása előtt, a Central Parkban. A Dakota-ház bejáratánál. A hírnév ára! De ekkor a Beatles már felbomlott. Yoko természetesen magyar élettársat választott utána, ki mást? (Havadházi Samú). Paul hívott, hogy felköszöntsük egymást. Egy napon van a névnapunk. Vannak emberek, akik felhívnak, ha idejük van. Vannak, akik időt szakítanak, hogy felhívjanak. Paul ilyen! Aztán George is elment. Néha sétálgatunk a folyó partján, és emlegetjük a régi történeteket. A duettünket. Közben mindegy, hogy a Mersey vagy a Maros partján sétálunk! A határok nélküli zene a fülünkben cseng.

Ötven éve bomlott fel a Beatles! Azt hittük vége mindennek, nincs tovább. George bejelentette, hogy a zenekar maradék tagjai addig nem lépnek együtt közönség elé... ameddig John halott  marad!? Ki fog bennünket ezentúl elvonni a  komolyzene hallgatásától?

Mit tehetünk? Tegyük fel, hogy itt vannak velünk még mindig, vagy tegyük fel egy pár lemezüket.    Még mindig gyönyörűek. I.e., azaz időszámításunk előtt nem azt jelenti, hogy mínuszban, visszafelé élsz, hanem azt, hogy a Beatles előtt! Fél évszázad! Ott a helyük a Parnasszuson. A Rolling Stones mellett, a négy múmia, akik még mindig a színpadon vonaglanak, és még mindig nem tudnak kielégíteni mindenkit! A mai ifjúsággal meg az a legnagyobb baj, hogy nem tartozunk hozzá. 

De, amit mondani akartam az elején. Jöttem, láttam... és elfelejtettem, hogy mit is akartam mondani! Olyan régen történt, talán már nem is emlékszem pontosan. Ameddig Te gyűjtöd az emlékeket, addig én felejtem őket. Baj? Nem baj? „Yesterday!  All  my  troubles  seemed  so far  away... I believe in yesterday!” Két perc, tizennégy másodperc tökély!

Kövér Péter

(Fotó: pixabay.com)