A Sóvárgás franciául is

Böszörményi Zoltán Sóvárgás című kisregényét – amely eddig már románul, németül, angolul, spanyolul is megjelent – most már francia nyelvterületen is olvashatják az irodalomkedvelők. Az Editions du Cygne kiadásában megjelent kötetet Raoul Weiss ültette át franciára.

*

Álljon itt egy rövid részlet, no nem franciául, hanem az eredeti magyar szövegből: 

„Kinyitom a szemem, körülnézek. A mellettem lévő ágy üres. Senki sincs a teremben. Olyan jó, amikor egyedül vagyok. Nyitva tarthatom a szemem, nincs, aki zsörtölődjön, hogy miért nem válaszolok a kérdéseire. Azt hiszik, készakarva viselkedem így, makacs vagyok, mint az öszvér, nem értik, hogy nem tudok beszélni, elment a hangom, nincs több szavam. Már Anyához sem szóltam, csak írtam neki. Pedig hogy örvendtem, amikor visszajött hozzám, már azt hittem, elvesztettem, újra itt hagyott, haragszik rám, mert beteg vagyok, engem okol minden rosszért, ami vele történt, Nagyi miatt is rám neheztel, pedig semmiről sem tehetek, igazán semmiről.

Itt jobban érzem magam, mint a másik kórházban. Tiszták a falak, fehérek. Nagyon fehérek. Tegnap reggel beszökött a napfény a terembe. Aztán jött, ment, ingott. Később észrevettem az ablak előtti fát. Ahogy ringatta a szél az ágait, úgy mozgott a fény a padlón, az oldalsó falon. A tanító néni egyszer megharagudott rám rajzórán, nem azt tettem, amire kért. A dombok fölé fénylő napot akart, olyat, amely rájuk ragyog, ehelyett én felhőket rajzoltam, sok szürke-feketés felhőt. Mikor észrevette, felállított, elkapta az előttem heverő lapot, magasba emelte, és bosszúsan mutatta körbe a többieknek: Nézzétek csak, nézzétek, mit csinált az osztálytársatok! Hát eszénél van az ilyen? Néhányan nevetni kezdtek, majd elhallgattak. Síri csend lett. Egyik lábamról a másikra álltam a pad mellett, csorogtak a könnyeim, szégyelltem magam, amiért nem követtem a tanci utasítását. Szomorú lettem, mert Anya akkor megint oda volt Olaszországban, és nehezen értettem meg magam Nagyival. Ő egyre csak idegeskedett, kiabált rám, hogy Anya két hete nem küldött pénzt kosztra, pedig megígérte, most neki is elfogyott az utolsó fillérje, nincs miből élelmet vásárolnia. Nem értettem, miért cirkuszol, semmi rosszat nem tettem, bár éhes voltam, még enni sem kértem, hogy ne izgassam fel. Reggeli nélkül mentem az iskolába, uzsonnát sem hoztam. Mondtam Nagyinak, nem kell nekem étel, megvagyok nélküle is. Majd ha Anya hazajön, akkor eszem, mert ő törődik velem, szeret engem, nem kiabál folyton. Vettem a táskám, és indultam ki a zöld kapun, de az újra beragadt, nem volt erőm kicibálni, vártam, hátha Nagyi majd segít. Elég későn vette észre, hogy még mindig ott állok. Morogva jött, kirántotta az ajtót, és azt mondta, mire hazaérek, lesz krumplileves.”