A szép megörökítésére törekedett

Kelen Ferenc, EFIAP minősítésű fotóművészt a 90. születésnapja alkalmából kerestük meg. Miután jó egészséget, további gyümölcsöző alkotómunkát kívántunk számára, a pályájáról kérdeztük.

– Hogyan indult a fotóművész pályája?

– 1950-ben a volt sógornőm, Szarvas Olga a Szabadság téren lévő fotószalonnak volt a főnöke. A fotóművészet két szakmát ötvöz, az operatőr- és a laboránsteendőket, amelyekben Olga otthonosan mozgott. Vele kezdtem tökéletesíteni a már diákkorom óta megszeretett, majd elsajátított fotózást. A jelzett időben a sportbizottságnál dolgoztam, a nevemhez fűződik a Városligetben épült nyitott uszoda, amit Stumper József mérnökkel együtt álmodtunk meg, de a lőteret is Qintus Jánossal együtt terveztük, Kenderesi László végezte a mérnöki tervezőmunkát. Az aradi lőtér a magyarországi, nagytétényi lőtér mintájára készült. Ugyancsak én szerveztem az első vízi-szlalom versenyt, amit aztán átvettek a bukarestiek is. Az első kajakos versenyt is csehszlovák mintára szerveztük, abból a generációból már csak Budacsek János (Cseka) van közöttünk. Közel egy évig a válogatott evezős társaságnak voltam a vezetője Snagovon, de 11 évig foglalkoztam az aradi és a temesvári evezősporttal is. Akkoriban az esti sétapartnerem Wieser Tibor volt. Mivel minden évben megszerveztem a csónaktúrát a Maroson Lippáról Aradra, 1959-ben Török Istvánnal találkoztam Lippán. Akkoriban ő volt a Vörös Lobogó olvasószerkesztője, ezért megkérdezte, nem akarok-e az újsághoz jönni. Rábeszélt, ezért 1960-ban az újsághoz kerültem. Péterfy Rozália volt a főszerkesztő, de akkor indult el a fotóriporteri munka is a vidéki lapoknál. A fotólaboratóriumban két széken és egy asztalon kívül szinte semmi nem volt, én apránként összeszedtem a képek feldolgozásához szükséges anyagokat, felszerelést. A Központi Bizottságnál egy személy az újságok fotólaborjaiért felelt, aki látta, hogy Aradon komoly munka folyik, ezért támogatta azt. 1964-ben a Román Távirati Iroda, a Fotóművész Szövetség és az Újságíró Szövetség, illetve a Fotóriporter Társaság megbeszélést tartott azokkal a vidéki fotóriporterekkel, akiknek a munkáját értékesnek tartották. A behívott 5 vidéki fotóriporterből magamon kívül már csak a marosvásárhelyi Haragos Zoltán él. Mivel a legtöbb városban, így Aradon sem volt fotóművészeti munka, megkértek bennünket, hogy otthon mindenki hozzon létre egy-egy társaságot, amit ők támogatnak. 1965-ben Bodea Gáborral és még egy fiatalemberrel létrehoztuk az aradi fotótársaságot. Akkoriban az aradi kulturális bizottságot Aurel Martin tanár vezette, akit már ismertem a rajontól. Később több jó fotós társaságában, Alaszu Pál is csatlakozott hozzánk, és 1968-ban újraalakult az Aradi Fotóklub, aminek az őse 1906-ban jött létre. Ami érdekes és jellemző, hogy már az első klubba is orvosok, mérnökök, vagyis értelmiségiek iratkoztak be. 1968-ban az ország művészfotózását 5 régióra osztották. Mi Temesvárhoz tartoztunk, de nagyon jó leosztás volt, mert mindenhol hozzáértő embereket bíztak meg a vezetéssel. 1964–68. között engem kértek fel egy kiállítás megszervezésére, amin 4 évig dolgoztam. 50 fehér-fekete képet állítottunk ki akkora sikerrel, hogy Bukarestből az országos szövetség elnökhelyettese, illetve a temesvári alszövetség elnöke is eljött a megnyitóra. Akkor Adriana Petrică volt a megyei pártbizottság művészeti felelőse, míg Ovidiu Cornea volt a Népi Alkotóháznak az igazgatója. Annyira rendesek voltak, hogy a bábszínháznak a halljában kaptunk egy helyiséget, amit egy fizetett házaspár tartott rendben. Hamar rájöttünk, hogy a mienk nem tömeg, hanem exkluzív szervezet, mint Nyugat-Európában. Éppen ezért, minden kiállításhoz idegen zsűrit hívtunk, tehát a pártoskodásnak a gyanúját is kerültük. Akkoriban én mindig soron kívül állítottam ki, nem voltam benne semmilyen díjazó bizottságban, ami komoly erkölcsi tartást jelentett számomra.

–  Vonzottak-e komoly közönséget a kiállításaik?

– Igen, mert fontosnak tartottuk az értékes anyag kiállítását. Rendszerint tavaszi kiállítással kezdtük, ami általában az Aradi Tavaszhoz kapcsolódott. Nagyváradról vagy Temesvárról hívtunk zsűrit, mindig díjaztuk a kollégákat. Az őszi tárlaton egy egész évi munkának az eredményeit mutattuk be. Az év többi hónapjaiban – kivéve a nyári forró hónapokat – rendszerint külföldről hoztam kiállítási anyagot. Mivel az európai fotózásnak a derékhadát Németország képezi, ahol viszont olcsó kiállítótermeken kívül minden van. Vagyis ki lehet állítani, de kemény pénzeket kell fizetni a galériáknak, amelyik azt mondja: ha értékes a képed, a kiállítás bevételének a 40%-a az enyém, a többi a kiállítóé. Éppen ezért, a német fotóművészek szívesen állítottak ki a keleti országokban, amelyek számukra szűz területnek számítottak. Mivel nálunk semmiféle megszorítás nem volt, jó nevű német művészek, kiváló munkáit tudtuk bemutatni.

– Eltűrte az államhatalom, hogy Nyugatról tetszés szerint hozzák be a kiállítási anyagot?

– Soha senki nem szólt bele, világhírű fotóművészek munkáit hozhattuk be. Példának okáért, elhoztam dr. Raimo Garainak a kiállítását, aki az első színes kiállítással érkezett, ők hozták létre az első alkotócsoportot, amely mozgalmat Európában is elindítottak, tehát családias hangulatot alakítottak ki. Arról is híres volt, hogy neki volt a legtöbb gőzmozdony felvétele, közülük sokat éppen Resicabányán készített. Edward Steichen híres amerikai fotósnak a kiállítása úgy került Aradra, hogy Budapestről Bukarestbe, onnan Varsóba kellett volna költöznie, csakhogy a nagy távolság miatt nem utazott Varsóba, hanem két hétig Aradon állítottuk ki az akkor modern hadihajókról készült fotókat, amelyeket először láthattunk műanyag behúzós keretekben. Akkoriban a Craiovai Fotóklub vezetőségével igen érdekes és értékes cserekiállításokat lehetett szervezni. A temesvári Bástya Galéria európai hírűvé nőtte ki magát, az egykori várbástyában adódott különleges feltételek jóvoltából. 1974–75-ben országos viszonylatban a fotóklubok egymástól függetlenül dolgoztak, ezért dr. Silviu Comănescu országos elnöknek új ötlettel szolgáltam: mivel minden országnak megvan a maga jellegzetessége, nekünk is szerveznünk kellene egy országos szimpóziumot, aminek a kivitelezésével engem bízott meg. 1975-ben szerveztem meg Aradon, ahol az ország fotóművészeinek a krémje állította ki a munkáit. Ugyanakkor szervezhettem meg a 20. jubileumi kiállítást is, mert azt mondták, olyan minőségi munkát, mint az aradi Kelen Feri, senki nem tudott felmutatni. A nagy kedvezmény viszont nagy felelősséggel is járt, hiszen 240 képet kellett elhelyezni, gondoskodni róla minden tekintetben, ami hatalmas munka is volt. Majdnem egymillió lejt szerzett Aurel  Martin úr, akinek a segítségével a kispiaci csarnokot Miloş Cristea műépítész közreműködésével átalakítottuk. Ő szervezte meg a belső sátor részt, ahol a 240 képet el tudtuk helyezni.

A fotóművészet halála?

– Meddig hagyták szabadon az aradi fotóművészetet?

– Az „ördög akkor sem aludt”, ezért Aurel Martin már 1973-ban figyelmeztetett: vigyázz, mert olyan hangokat hallottam, hogy igen kevés a román fotóművész Aradon. Ugyanakkor jelent meg az Adrian Păunescu által beindított Cenaclul Flacăra, aminek a hatására a fotóklubokat kötelezték a tömegszervezetekké való átalakulásra.

– Gondolom, ezzel felhígult a művészmunka…

– Valóban, mindenféle frankofon áramlat, illetve mindenféle ember került be a társaságba. Kár volt érte, mert addig külföldön is annyira elismerték az Aradon zajlott munka minőségét, hogy a nyugat-német, illetve a kínai fotóművészek szövetségének az elnökei is karácsonyi üdvözleteket küldtek nekem. 1975-ben viszont nekem már le volt kötve Otto Girnus, világhírű fotóművész munkáinak a kiállítása. Ő volt a világon az első, aki irreális színeket varázsolt a képekre, csodálatos dolgokat alkotva. 1976 tavaszán lefújták a kiállítást, engem egyszerűen kirúgtak, Aurel Martint leváltották, kinevezték Horea Truţát és Liviu Berzovant, akik behozták Virgiliu Jireghiét. Nem tudtam belenyugodni a világhírű fotós kiállításának a lefújásába, ezért reggel megvártam a hivatala előtt az akkori megyei első titkárt, Pavel Aront, akivel ismertettem a tényeket. Azonnal behívatta Liviu Berzovant, akivel mégiscsak megszerveztette Otto Girnus kiállítását. Ugyanakkor az EFIAP (Nemzetközi Fotóművész Szövetség) nevében Otto Girnus Aradon nyújtotta át nekem a Kiválósági-díjat. Mi viszont, Draja Pállal, Nikolin Elvirával és néhány kiváló fotóssal kiváltunk, kisebb alkotó csoportot hoztunk létre. Elhatároztuk, hogy Aradon semmit nem állítunk ki, hanem képeket küldünk a kiállításokra, de nehezemre esett lemondani a nemzetközi hírű partnereket, akikkel komoly terveim voltak. A Bábszínházban volt irodánk szekrényében tartottuk a kiállítások plakátjait, amelyeket – Iosif Sârbuţ bácsitól, a színház kellékesétől tanulva – aláírattam a kiállító fotóművészekkel. Nos, ezeket a pótolhatatlan ereklyéket az utódaim egyszerűen elégették. Kár volt értük, de haza nem tudtam hozni csak a saját képeimet. Szerencsére, a Nemzetközi Fotószövetség elintézte, hogy, mi, a kommunista országokban alkotó művészek a kollekcióinkat ingyen küldhessük a nyugati kiállításokra. Ennek a jóvoltából, a Nyugaton kiállított fotóim sok elismerést kaptak. A hozzá nem értők csapata 2008-ig irányította az aradi fotóművészetet, akkor viszont kiugrott 8 fiatal, köztük Nelu Scripciuc. A munkájukat a lehetőségeim szerint segítem, beleszólni azonban nem akarok.

Jelenlegi helyzetkép

– Fotózik-e manapság?

– Természetesen, de nem akarom kiállítani a munkáimat, mert lépten-nyomon éreztetik velem, hogy idegen vagyok közöttük, ezért is élek visszavonultan. 2007-ben műtötték a szívemet Temesváron, ahol dr. Mioara Cocor önként vállalta a kiállításaimnak a patronálását. 2011-ben Aradon, 2013-ban Temesváron állítottuk ki a munkáimat. Az aradi eseményről csak a Nyugati Jelen tudósított, a román lapok szóra sem méltatták.

– Hozzávetőleg tudja-e, hány kidolgozott fotót készített a pályafutása alatt? 

– Ha az 55 évet napi átlagban 3 képpel számolja, több ezres számot kapunk. Én mindig nagy kamerával, már 1967-ben a világ legjobb gépével, Rolleiflexel dolgoztam, amin viszont csak 12 kocka van, nem lehetett akármire kattogtatni, mint a mostani digitális gépekkel, amelyekről a sikertelen képeket egyszerűen le lehet törölni. Ha útra indultam, 6-7 tekercs filmmel tettem. Arra mindig vigyáztam, hogy minden darabom tökéletes legyen, de azt is tudni kell, hogy egy 50 képet tartalmazó kollekció csak akkor értékes, ha minden fotó mást ábrázol. 2005-ben Budapesten volt egy kiállításom, Dávid Ibolya részére készítettem egy 50-60 képből álló kompozíciót a Szabadság-szoborról, amiről egy kisebb méretű másolatot Bognár Leventének is adtam. Nos, a Budapesti kiállítás alkalmával, a Nemzetközi Fotóművész Szövetség által összeállított Top 10-ben, a nemzetközi kiállítások értékelése nyomán I. helyen szerepelt Luis Öze Amsterdamból, II. André Kertész, egy Magyarországról Amerikába emigrált zsidó fotóművész, míg a III. helyre engem, Kelen Ferencet rangsoroltak. Az volt a szerencsém, hogy a kollekcióm Nyugaton volt. Ha itthon lett volna, nem tudtak volna róla.

– A munkájában mi ihlette leginkább?

– A művészet abból áll: mit, hogyan fotografálunk. Ehhez viszont megfelelő intelligencia, vizuális kultúra szükséges. Rengeteg gondolat, ugyanannyi kép, amelyek jóvoltából egy bizonyos idő után másképp látom a környezetemet, mint az átlagember. Az önformálódás a tehetség kulcsa, amit a mai fotósok nem akarnak megérteni. Mindig a szépnek a megörökítésére törekedtem, ugyanakkor nagyon odafigyeltem a kép megszövegezésére is. A digitális fényképezés még nagyobb tömeggé alakította a fotózókat. Nem is lenne baj, csakhogy a legtöbb ember pénzt akar kihozni a fényképezésből.

– 90 éves korában milyen tervei lehetnek egy fotóművésznek?

– Jelenleg az egészségi gondjaim elvonnak a fotózástól, amiről azonban nem mondtam le, most is jó kapcsolatot ápolok a kínai fotósokkal, a Hong Kongi Fotóművészek Szövetségének a tiszteletbeli tagjává választottak. Itt a könyv, ami Szekszárdon jelent meg Kadosa Beatrix tollából Mert élni kell címmel, amelyben benne vannak a képeim, művészeti elemzővel, de két versét is hozzám írta. Nézze meg a német szövetségi elnöknek a hozzám küldött karácsonyi üdvözletét, illetve néhány, nemzetközi szinten elismert munkámat – indítványozta a 90 éves művész, akit ragyogó elmével áldott meg a sors, hiszen minden rendezvényre, dátumra, a művészek, a vele kapcsolatba került politikusok neveire is kiválóan emlékezik.