Az Irodalmi Jelennel „Biharországban”, Benedek István nyomában

Belényesújlakon, Belényesen, Nagyváradon és Nagyszalontán jártam, hónom alatt Benedek István könyvével, a Feljegyzések Hazámból, „Biharországból” cíművel. Örömest mentem. Barátaim, Siska Szabó Zoltán és Berecz Gábor kísértek el, vittek. Szép októbervégi napok voltak.

Megálltunk Belényesen. Csütörtök volt, vásárnap. Szekerek helyett csak gépkocsikat láttunk. Végigsétáltunk a „tanárok utcáján”, a Pavel utcán.

Két sor ötszobás kertes házat építettek a gimnázium tanárainak. Az utca két végét sorompó zárta le. Ide behajtani nem lehetett. Nyugodtan pihenhettek a heti 15 órától megfáradt tanár urak. Járhatott, vendégeskedhetett ebben az utcában Bartók Béla is.

Bármerre jártunk, ritka volt a magyar szó.

Így csak felidézni tudtam:

– Valál idesnél?

– Valék!

Vártak, szívesen fogadtak. Réman Elek István református lelkipásztor úr volt a házigazdánk, Boros István lelkész mutatta be a könyvet. Jó volt a hangulat a Belényesi Megmaradás Házban. Jöttek helybeliek, újlakiak, köröstárkányiak, várasfenesiek, közöttük ült Jitaru Széles Antal belényesi római katolikus plébános is.

Bemutatkozott az Irodalmi Jelen. A jelenlevők örültek az ajándékba küldött IJK-köteteknek és az IJ folyóirat példányainak. Kevésnek bizonyultak a magunkkal vitt Feljegyzések Hazámból, „Biharországból” példányok.

Útban Belényes felé, szétnéztünk Nagyszalontán – fotóztunk –, megkóstoltuk a tenkei ásványvizet. Belényes-Szent Miklósnál integettünk a magára hagyott középkori Pálos-toronynak, Belényesújlak előtt majdnem „nekimentünk” a Pontos-kőnek – a környékbeliek Pantas-kűt mondanak. Mécsest gyújtottunk a belényesi temetőben, az 1944-ben elesett honvédek sírjánál és Köröstárkányban az 1919. áprilisi vérengzés áldozatainak emlékművénél.

A Fenesi-patak völgyében felszaladtunk Béla-váráig. Csak a hegy tövéig. Onnan „már” túl messze volt a vár.

Várad felé, Felix-fürdőn megkerestünk mindent, ami régi volt. Amit érdemes volt, le is fényképeztük.

Nagyváradon szép idő fogadott, sok volt a látni való. „A HOLNAP” városát kerestük. „Beültünk a Müllerájba” – Ady Múzeum –, néhány percre  „A HOLNAPOSOK” üresen hagyott székén szemtelenkedtünk. Elsirattuk a Japport-cukrászdát, több mint fél órát időztünk a multikulturálisnak mondott Mihail Eminescu Nemzeti Kollégiumban, az egykori Premontrei Főgimnáziumban. Az iskola portása kíváncsi ember volt, dióhéjban elmondtam neki az iskola történetét 1808-tól 1959-ig. Onnan már tudta ő is. Mesélt az 1700 diákról, a 8 párhuzamos román, magyar, német osztályról. Barátaim végre elhitték, hogy egykori iskolámnak már 1943-tól két torna terme van. Addig csak egy volt.

Lefotóztuk a rendházhoz tartozó kék-fehér templom belsejét, amelynek százados lépcsőin, egy részeg hajnalon, szemináriumi éveire emlékezve Juhász Gyula egy profán misét celebrált.

A Lorántffy Zsuzsanna Református Központban, Magyari Sára elragadóan beszélt Benedek István könyvéről. Magam, többek között a város 1940–1944 közötti háborús napjairól meséltem, és arról, hogyan alakult ki az aradi születésű, kalandos életű Van der Hoschke Rozsnyay Kálmán hagyatékából a nagyváradi Ady Múzeum.

Az IJK köteteket és az Irodalmi Jelent Nagyváradon már ismerték, szétkapkodták. Szégyenkeznünk kellett, mert Belényes után, a bemutatott könyvből mindössze 5 példánnyal szolgálhattunk.

Házigazdáink – Zilahi Bertalan premontrei öregdiák és Veres-Kovács Attila tiszteletes úr – lekísértek bennünket abba a terembe, ahol egy koccintásra vendégül láthattuk az IJ és Benedek István nagyváradi barátait.

Elköszöntünk, de a várostól csak hosszas bolyongás után szabadultunk. Eltévedtünk, pedig a sofőr nem is koccintott.

Emlékeket és könyveket hoztunk magunkkal, abból az időből, amikor a Fekete-Körös különösen sok bánatot körözött.