Az osztály, avagy az emberiség

Őszintén szólva nem tudom, hány tucat vagy száz színdarabot kellene ismernie annak a színházszerető nézőnek, aki elmondhatná, hogy tájékozott a világ drámairodalmában. Biztos azonban, hogy magam,  aki a minimumnak bizonyára csak töredékét láttam, olvastam, mostantól a Nagyváradi Szigligeti Színház által Aradon november 24–25-én az Aradi Kamaraszínház jóvoltából bemutatott A mi osztályunk c. jelenkori lengyel drámát is közéjük sorolnám.

Szerintem döbbenetes darab, noha a címe mondhatni „tucatjelenség”, az iskolai osztály tanulói sorsának „megírása” régi ötlet. De hát a drámairodalomban, mint ahogy általában az irodalomban, minden többé-kevésbé tájékozott tudja, hogy az ókori görögöktől fogva (de Shakespeare-től errefelé szinte biztosan) alig vannak (vagy nincsenek is) vadonatúj témák, csak új megközelítések, feldolgozások, árnyalások, amelyek az emberi lét, viselkedés, magatartás, bizonyos helyzetekre való reagálás más és újabb formáit, megnyilvánulásait veszik górcső alá.

Olvasom a nagyváradi színház műsorfüzetében: napjaink egyik legjelentősebb lengyel drámaírójának, rendezőjének, színházkritikusának, Tadeusz Slobodzianeknek ez a műve 2010-ben az év legjobb drámája díjat nyerte el Lengyelországban. És sokatmondó a darab értékéről az, hogy a londoni ősbemutatót követően egyebek mellett Barcelonában, Torontóban, Tel Avivban, Philadelphiában, Düsseldorfban, Párizsban, Milánóban, Budapesten is színpadra került. Holott nem könnyű, zenés játékról, hanem véresen komoly drámáról van szó, s a két és fél órás, (legalábbis a váradiak előadásában, nem tudom, mi a szerző javaslata) szünet nélküli előadást a közönség pisszenés nélkül nézi végig (az elfojthatatlan köhögéseket leszámítva), a látszólag vidám, énekes, táncos jelenetek mögött is érzi a hatalmas feszültséget. Kivételes írói teljesítmény Slobodzianek részéről, hogy tíz (három női és hét férfi) szereplőből ugyanannyi karaktert farag, és egyikük sem egysíkú, egyértelműen jó vagy rossz, bár az arányok változóak: bizonyos történelmi szituációk alakítják olyanná, amilyenné végül is válnak. De ne fogjunk mindent a körülményekre, sugallja a szerző, mert más út, más megoldás végeredményben, elméletileg legalábbis, volna, bár az esetleg személyes bukáshoz, sőt pusztuláshoz vezetne.

Slobodzianek (a sok közül egyik nagy) érdeme, hogy nem szentenciázik, látszólag mondhatni kívülállóként, „közömbösen” mutatja be a lengyelekből és zsidókból álló osztály szereplőinek sorsát az 1935-ös kezdetektől a század végéig. Azt, hogy miként viselkednek a szovjet, majd német megszállás alatt (önszántukból, meggyőződésükből adódóan?) honfitársaikkal, volt osztálytársaikkal szemben, hogyan vesznek részt (megfelelési, alkalmazkodási, túlélési kényszerből?) ártatlan zsidók tömeges legyilkolásában, hogyan válik „jellemmé” a később elzüllött, lelkiismeret-furdalástól gyötört lengyel katolikus, aki zsidó lányt vesz feleségül, hogy megmentse az elhurcolástól, hogyan számol le a túlélő (távolról sem egyértelműen pozitív jellemű) zsidó egykori katolikus osztálytársaival stb.

Semmi sem idegen tőlem, ami emberi – mondta az ókori görög bölcs.

Csakhogy az „emberibe” mérhetetlenül sok minden, jó, jobb, rossz és még rosszabb is belefér. A szerző nem mondja ki, de sugallja: tetteiért az embernek vállalnia kell a következményeket.

Oldalnyi cikk biztosan kevés lenne ennek a nagyon „sűrű”, a néző szempontjából „nehéz” és rengeteg problémát érintő és felvető mű alaposabb elemzéséhez, amely, mint minden igazán jó színdarab, gondolkodásra, önmagunkba nézésre, lelkiismeretünk megvizsgálására késztet. Az biztos: nem megyünk haza az előadás után felhőtlenül vidáman, de biztos, hogy nagy és megrázó színházi élmény birtokában. Ha lennének is apróbb kifogásaink (lennének) az előadás tekintetében, végeredményben azt nyugtáznánk: a Nagyváradi Szigligeti Színház egy kivételes darab méltó előadásával tett gazdagabbá bennünket. Őszintén örülnék, ha valamilyen fesztiválon díjat nyernének vele.