Bagoly és Cica

Aki egy „menő” amerikai bulvár-vígjátékra beül, remélhetőleg nem vár életre, netán csak egy-két hétre szóló katarzist: elégedjen meg azzal, hogy a darab mondjuk másfél órája (esetünkben kb. 80 perce) alatt jól szórakozott, és másnap elmesélheti az előadáson ott nem volt szomszédjának, barátnőjének stb., hogy de aranyos volt a hősnő, milyen jó poénok hangzottak el (ha jó a memóriája, egyet-kettőt talán megjegyez), és hogy nagyon érdemes volt elmenni…

Az aradi néző a sajtóban megjelent előzetesből tudta, hogy kacagtató vígjátékot lát majd kedden délután és este az Aradi Kamaraszínház jóvoltából a nagyszínházban; azt talán nem mindenki, hogy 1970-ben a nagyszerű Barbra Streisanddal és a négy évtizede elhunyt, ugyancsak kitűnő George Segallal – állítólag igen szép sikerű, nem volt szerencsém látni – film is készült Bill Manhoff a Bagoly és Cica(baba)című, Amerikában 1964-ben bemutatott darabjából. Most Aradon láthattuk a Magyarországon a Theatrum mundi Színházi és Irodalmi Ügynökség közvetítésével, Orlai produkcióként a budapesti Belvárosi Színház előadásában Jordán Adéllal és Szabó Kimmel Tamással, Gerlóczi Judit rendezésében színre került kétszemélyes vígjátékot.

Hogy ne maradjunk le a trendi bulvár tendenciáról: a 35. évében járó színésznő édesapja a neves Jordán Tamás Kossuth-díjas színművész, 2008-ig öt éven keresztül a Nemzeti Színház igazgatója, és a nagyváradi születésű Lázár Kati, ugyancsak Kossuth-díjas színésznő, rendező gyermeke. Szabó Kimmel Tamás, a valamivel fiatalabb férfi partner pillanatnyilag kevésbé ismert a romániai néző számára, bár féltucat film és sok tévéjáték áll a háta mögött. De mindez csak adalék: amerikai filmekben szokás a bíró részéről megjegyezni, hogy ezt az esküdtszék ne vegye figyelembe az ítélet meghozatalánál.

Azt viszont, a „történelmi hűség” jegyében el kell mondani, hogy a darab arról szól: egy magát modellnek és színésznőnek mondó, Doris nevű (két, vagy tán csak egy reklámfilmben állítólag már szerepelt, megélhetését a legősibb női mesterséggel kiegészítő) bájos, a lakásából – az író reklamációja nyomán –kidobott ifjú és csinos hölgy (Cica) az éjszaka közepén erőszakosan beállít egy Felix nevű (civilben könyvesboltban dolgozó, amúgy nagyreményű, de addig semmi reményt be nem váltó, a kiadók által rendre visszautasított, a szerző által Bagoly néven megörökített) író szomszédjához, azonnal az idegeire megy, és a házigazda minden kezdeti vehemens tiltakozása dacára, a nyakán marad. A rafináltabb néző (elvégre ő sem ma lépett le a falvédőről) már a kezdetektől sejti, sőt biztosan tudja – bár így jönne be az ötös vagy hatos lottó főnyereménye! –, hogy ebből előbb-utóbb, de a darab végére feltétlenül minden fenntartást elsöprő szerelem lesz (mi is lehetne más egy heppiend vígjátékban?), mert hogy, mint köztudott, az ellentétek vonzzák egymást.

Szóval, és őszintén: a tegnapelőtt látott darab, tartalmilag és felépítésileg, nem igazi nagy durranás, még azt sem mondhatnám, hogy jaj de nagyon és önfeledten szórakoztam rajta. „Történelmi tény” – a nagyszínházat hál’ Istennek megtöltő, és a darab végén a produkciót tisztességes vastapssal megköszönő közönség  igazolhatja – az esti előadás (amelyet láttam) során egyszer sem csattant fel a taps előadás közben – az átöltözésre, színváltásra szánt generálsötétek alatt sem, a tapasztalatom szerint a jó komédiát „csípő” és értő aradi közönség pedig egyszer sem „őrjöngött” önfeledten, bár néhányszor érzékelhetően kuncogott egy-egy „bemondást” követően. Lehet, hogy benne van a hiba?

A Pelsőczy Réka rendezte előadásban Kálmán Eszter díszleteit maradéktalanul dicsérhetem: jól funkcionáló, a San Franciscó-i szűkös garzonlakásban az összezártságot, zsúfoltságot érzékeltető teret teremtett a dobozszerű, tologatható játékszínnel. A két szereplő is elvégezte (jól) a maga dolgát, de, szerintem, ez nem az a darab, amelyből az akár legjobb színészek is remekművet tudnának alkotni.