Csép Sándornak mindannyian fontosak voltatok

Fölidézném Csép Sándor sok évtizedes, termékeny, s hatásában maradandó jelenlétét a romániai magyar szellemi létezésben. Tíz évvel fiatalabb volt nálam, ezer évvel elszántabb. 

Oly közel kerültünk egymáshoz, hogy idézése átcsap a közös munkán, a televíziózáson, és mindenen: olykor a személyes magánsors is megszólal. Erről, bevezetőül, röviden már itt kitérek, hogy ezzel ne terheljem a majd Róla szóló sorokat: [Akkoriban apám is haldoklott; a kórházi ágyon még volt ereje biztató, meleg mosollyal, némán búcsúzni. Hetek múlva, munkahelyemen, a bukaresti magyar TV-szerkesztőségben telefonhívás Kolozsvárról: anyám öngyilkosságot követett el, de még életben van. Hazarepültem. Apámtól halálugrásnyira, a szomszéd klinikán anyám reanimációs szerelésben feküdt falfehéren, behunyt szemmel. Többé ki se nyitotta.  Annyi altatót vett be, hogy örökké alhasson. Egy hétig haldoklott. Sándor elutazott, lakását átadta nekem.  Anyám a születésnapomon, július 28-án halt meg, ama hajnali órán, amelyen megszült. Pontos idejét, óráját az 1935-ben, ötéves koromban készült horoszkóp árulta el, mely nagy művészi karriert jósolt nekem, tehát  sokba kerülhetett.) Szüleim a Házsongárdi temető ama részében nyugszanak, melyet a Rapaics Rajmund méltatta gyümölcskertész Bodor Pál, az erdélyi kormányzóság pénzügyi igazgatója hagyott a bővítésére halála évében, 1878-ban. 1812-ben adta ki az első magyar nyelvű faiskola-árjegyzékét – nyelvi szépségéért az Élet és Irodalom újraközölte. Ez a BP Bolyai Farkas  göttingeni diáktársa, s életük végéig legjobb barátja. Levelezésüket 1912-ben adta ki az MTA. Téka-kötetében Benkő Samu érdekeset idéz ebből… Mivel református lányt, anyámat vette feleségül, apám is kálvinista lett. Elég rendesen járt a temesvári templomba, ahol én ünnepen kölyökként verset mondtam, hallgatta a szószékre lépő Ajtay és Nits tiszteletes urakat, s előszeretettel a szalontai születésű, Arany-rokon esperest, Debreczeni Istvánt, az Arany János  Társaság elnökét, hittantanárunkat – aki tudtán kívül készített föl arra, hogy a kolléga Sándort életem második fele fő barátjának fogadjam.] Stílusában, tartásában, humanista bátorságában, szép magyar beszédében, szónoki nyelvezetében Sándor is Debreczenire emlékeztetett. Ami szemében tán öregesnek tűnhetett az esperes lényében, azt én a tekintély fényének éreztem; Sándor nem érzékelte, hogy maga is tiszteletet parancsoló – túl azon, amit tehetségével, teljesítményével vívott ki. Bárhol jelent meg, mindenki érzékelte: személyiség érkezett. Ezt azok is fölfogták, akik sosem látták képernyőn. Ezt nem lehet „markírozni”, megjátszani; aki megkísérelné, nevetségessé válna…Nem sok készsége volt a pózra, mely közszereplőt, politikust, tévésztárt olykor jellemez. Köztudatunk megveti a széltolót, tán mert bőven van részünk benne. [Rokon értelmű szavaink Kiss Gábor szerkesztette szókincstára: hóhányó, szédelgő, csaló, link, simlis, firkás, megbízhatatlan, nagyzoló, sarlatán, svihák, svindler, kókler, fezőr, sipista, csécsapó, gazfickó, csirkefogó, imposztor, kalandor, gazember…  A gyilkosra bezzeg csak három szavunk van: gonosztevő, bandita, emberütő…]Sándor nem volt „ügyes”. Amilyen fortélyos, taktikus, előrelátó volt közösségi ügyekben, olyan szemérmesen szerény volt magánügyeiben. Hallom, Váradon egyik rokona jelentős nagyapai(?) örökségből forgatta ki, élve, (visszaélve?) így-úgy megszolgált kapcsolatokkal.  Sándor helyében bárki más, élve közismert feddhetetlenségével, kiterjedt kapcsolataival, rég kiverekedhette volna jogai érvényesítését. Az is baj, ha valaki még önvédelemből sem agresszív. Pedig Sándor nem félénk: megfontolt! Nagyon is harcos, cseppet sem gyáva típus. Sőt. És ebben is hasonlított édesapjára, az Arad megyei Ágya református lelkészére. Aki igen jó viszonyban volt Debreczeni István esperessel, kinek szép könyve zseniális felmenőjéről, Arany Jánosról („családi körben”) rangos pesti kiadónál jelent meg…  Ágya és Szalonta egyáltalán nincs messze egymástól.A háború alatt, a határ menti, magyarok lakta Ágyán és a román „Adea-Colonie”-n  átviharzottak hol  magyar, hol román csapatok. „Reváns revánsra”. Hírek szerint „a románok” fogadkoztak, hogy most aztán falhoz állítják a bűnös ágyai magyarokat – és fordítva… Nos, a bátor lelkű pap, Csép Gergely minden veszélyeztetett embert, románt s magyart egyaránt elrejtett: kit lelkészi háza pincéjében, kit temploma padlásán, kit ahol lehetett… És ezt senki sem felejtette el, különösen nem a hálás román földművesek. Hiszen ők, ugye, a magyaroktól tartottak! Csakhogy  a kolhozosítás indulásakor kiszivárgott: a magyar papot deportálják! (Elképzelhető, hogy Gergely bácsi, a tiszteletes úr nem lelkesedett nagyon a kolhozért – teszem hozzá csöndesen.) Nos, összefogtak a románok mind, s kezük írásával, hosszú kérvényben, voltaképp memorandumban, s rengeteg, ákombákom személyes, egyéni levélben (fénymásolatban láttam, olvastam!) könyörögve s követelve írták: a magyar papot nem adjuk! Nem engedjük!     Napokig, hetekig dúlt a harc – és győztek. A magyar református papot megmentették a román földművesek!      Sándor védettségét erősítendő, erről, hogy szélsőséges románok is hallják hírét, nagy példányszámú román hetilapban, méghozzá Păunescu lapjában írtam! Akinek a név nem mond semmit: nem tehetségtelen, nagy hatású, magát hazafiasnak tartó, sokunk szerint szélsőségesen nacionalista költő volt. Költőben afféle román Bayer. Păunescut meglepte az írás erős visszhangja – nyomban verset is kért. Lefordítottam egyik versemet románra, megjelent, s másnap Burtică elvtárs, a KB titkára magához hívatta a főszerkesztőt, és megrótta… Megmagyarázta neki, hogy szerinte mit mond ugyanez a vers az ő  lapjában, és  mit mond másutt… (Akkoriban adtuk le a TV magyar adásában Kányádi híres, zseniális bécsi versét, amelyet a cenzúra itt-ott kidobott a lapokból, mi mégis húzás nélkül adtuk közre! De tudtuk: a kolozsvári  rádióban, a tőlünk oda átkerült vakmerő szerkesztőnk, Bisztricsányi Klára felelősségére már elhangzott csonkítatlan teljességében…) Nagy dobása azonban megint Sándornak volt, nem is egy, de csak az egyik találkozott nagy nyilvánossággal.  Csudás kalotaszegi faluban filmezett (halkan mondom: rengeteget, heteken át, az irigyek szerint közel öt hónapig!) Alfred Adelmann igen jó operatőrünkkel (aki azóta elhunyt), mégpedig nemzetiségi területen kényes tárgykörben, melyben riporternek, operatőrnek   diszkrétnek és  indiszkrétnek, mélyen kíváncsinak és roppant tapintatosnak kell lennie, gondolatban ugyanis az anyaggyűjtés és töprengés (jelképesen szólva) egyszerre zajlik nappal és éjszaka, a házaspár ágya körül is, s pénztárcájukban behunyt szemmel kotorászva, meg szinte leskelődve,  bonyolult titkok között… Kimondom: a magyar falu népesedéséről, a szaporulatáról volt szó! (Magyarul: Sanyi nem felejtette el Kodolányit…) Összesen hány gyereke születik a házaspárnak? Egészségi állapotukon kívül hogyan befolyásolja gyermekvállalásukat anyagi helyzetük?, emberi-érzelmi viszonyuk?, mennyire játszik bele döntéseikbe kisebbségi helyzetük?, és annak megítélése a politika részéről?, és mennyire az ő részükről? Azaz: hogyan ítélik meg nemzetiségi létük távlatait, esélyeit? Mennyit képesek keresni: mekkora, milyen és hogyan terem a földjük?, amellett ingáznak-e? azaz van-e állásuk a városban?, az mennyit hoz a házhoz, és van-e jövője? – és folytathatnám… Persze, valamennyi számba vehető körülmény együtt hat, lelkiállapottá lesz minden gazdasági és más mérlegelés: látnak-e biztató jövőt maguk és gyermekeik előtt? Szabadnak érzik-e magukat a kisebbségi létben? – netán titkon (vagy nem is titkon) a kivándorlást is latolgatják? Nota bene: a háború vége utáni tíz-húsz esztendőben a kisebbségiek kivándorlását a hatalom akadályozta, „nehezményezte”, kivételt csak a németekkel és a zsidókkal tett, mert az állam fejpénzt kapott a kiengedettekért. Később elég könnyen „engedtek el” magyarokat is: tán előnyös „nemzet-demográfiai távlatokat” láttak ebben, a népszámlálási adatok a Bánságban, Partiumban, tán még a Székelyföldön is ezt igazolták. Amikor 1948 végén Temesvárról Kolozsvárra érkeztem, emlékezetem szerint a lakosság nagyobb része volt magyar – a mostani, több mint négyszázezer lakosnak már csak kevesebb, mint negyede magyar. Ceauşescu idején még azok a magyarok is roppant nehezen költözhettek vissza Kolozsvárra, akiket a családfő szakmája, szaktudása miatt hívtak meg valamely „regáti” gyárba. (A „Regát” az I. világháború előtti, románul „ókirályságnak” is nevezett Románia, amely Moldva, Besszarábia, Dobrudzsa és az Olténiát is magában foglaló Havasalföld  területére terjedt ki.) Volt ilyen esetem: a kolozsvári, híres Dermata – egy időben a mártír munkás nevéről „Herbák”-nak nevezett – cipőgyár kitűnő magyar mesterét meghívták egy moldvai, új cipőgyárba családostul; nyugdíjba vonulásakor vissza akartak költözni Kolozsvárra. Ebben a kolozsvári városi hatóságok akadályozták. A család a TV magyar adásától kért segítséget – innen ismerem az ügyet. Ha jól emlékszem, megírtam  „A hisztéria szükségállapota” c., 35o oldalas könyvemben (Szabad Tér Kiadó, 1990). Csép Sándor alapos, elmélyült, elemző filmriportja ama kalotaszegi község népesedési gondjairól tehát alapproblémát boncolt. A Román TV közvélemény-kutató osztályának főnöke, Pavel Cîmpeanu az európai szociológiai kongresszuson, Madridban bemutatta Csép filmjét, amely a maga műfajában a legjobb minősítést kapta. (A szociológus, akinek neve kb. Kömpeanunak ejtendő, néhány éve elhunyt, de halála előtt még megírta az RKP történetét, úgy, ahogy annak idején megélte…)Később Sándor nagyszerű riportot készített Kolozsvár egyik roppant érdekes – néprajzi, szakmai  és eredet-történeti – kulturális színfoltja, a „hóstátiak” eltüntetéséről. Róluk a régi városlakók azt tartották, hogy ők a menekülő hajdúk ama részének utódai-örökösei, akik hajdan nem Szalontán telepedtek meg, mint többségük,  hanem egyfajta falusi életformát teremtettek maguknak Kolozsváron. „Őstermelőkként” éltek, dolgoztak, híres temetkezési egyletük egyben a kórushagyományt öregbítette, jórészt általuk volt szép és jó áruval ellátott a kolozsvári piac, gyümölcsöt, zöldséget, tejtermékeket árusítottak, viseletükben a város közepén is hagyományőrzők maradtak. Jellemző, hogy például a kolozsvári magyar színházban állandó bérletük volt, a magyar operába is eljártak. Nos, valamikor (már Ceauşescu idején) a hóstáti világot, ezt a belső, régi település-szórványt a hatalom eltörölte a föld színéről. Csép nem állta meg: nekiállt a fájdalmas, kényes, nemzetiségi szempontból is égető, megkerülhetetlen témának – és remek, tárgyilagosan fölmérő,  de érzékeny riportot forgatott.  A hirtelen beszántott, hosszú időn át gondosan művelt zöldséges- és gyümölcsöskertek már nemigen voltak filmezhetők, tehát beszéltetni kellett a tanúkat! Nem egy hóstáti felakasztotta magát; régi házaik, kertjeik, életformájuk minden színe-nyoma eltűnt, megsemmisült az évszázados néprajzi, minőségelvű munka-kultúrát őrző színfoltja a városnak. (Némelyek azzal mentegették a durva akciót, hogy az új kazángyár és az ország más sarkaiból odatelepített dolgozóknak szükséges lakások építéséhez hely kellett, és „valljuk be”: a Hóstát már „muzeális relikvia” volt, falu a városban. Igaz. Éppen ezért nem lett volna szabad hozzányúlni. Legalább az „élő” múzeumok élhessenek!)Megnéztem a filmet, meghatott, és elismertem, hogy Csép és forgatócsoportja mértéktartó volt. Nem éltek vissza a tárgy kínálta lehetőségekkel, nem provokáltak, nem uszítottak, nem kezdeményeztek tiltakozást – csak bemutatták a goromba tényeket. Bemutatták volna. Ugyanis felhívott a kolozsvári pártbizottság egyik vezető tisztségviselője – és letiltotta a filmet. Tudtam, hogy durvábban is eljárhatott volna, méghozzá számára kényelmesebben: ha a magas központi fórumnak jelenti, ugyanígy betiltják a filmet, de sújthatja mindenféle szankció a forgatócsoportot, főleg Csépet, meg engem, aki engedélyeztem a forgatást, jóváhagytam a műsorba iktatását – és meg se tudom soha, ki indította el a lavinát. Vajon naiv hipotézis, hogy a Ceauşescu utáni országban a vásárhelyi lincselés – Sütő és társai részben igazán súlyos sérüléseire gondolok – nem ismétlődhet meg? Az új államfőt, Iliescut ismertem magánemberi mivoltában, és tudtam, hogy Temes megyei első titkárként feltűnően „európai” volt a magyarokkal is (bár párttörténeti papírokból tudtam, hogy valamikor a mozgalomban édesapját nacionalizmussal vádolták, fegyelmit kapott, talán kizárták). Elnöki kinevezésekor elismerő portrét írtam róla a Magyar Nemzetben. Ezt Fejtő Ferenc szépen ismertette (mintha a Figaróban). Iliescu telefonon megköszönte nekem. Később nem haboztam megírni, hogy a nacionalisták bevadulását Vásárhelyre talán enyhíthette volna, ha az elnök erélyesen közbelép. (Erre Corneliu Vadim Tudor nacionalista költő, pártvezér lapjában „lelepleztek”: régi CIA-ügynök vagyok, a „temesvári fölkelést” is én szítottam!).Sejtettem, mi adta ehhez az ötletet.  A temesvári „robbanásról” első héten minden nyelven mélyen hallgatott a Szabad Európa, a BBC, az Amerika Hangja és minden, máskor „gyors reagálású” adó.  A romániai sajtó, rádió, televízió meg se mukkant. Nekem régi jó barátom volt az Amerika Hangja román adásának főszerkesztője, a kiváló bukaresti költő, lázadó, börtönviselt, hosszú éhségsztrájkja után kiszabadult és az USA-ba emigrált Dorin Tudoran. Tudtam róla, mert aradi származású riporterét hosszabb rádióinterjú készítésére jóval korábban már elküldte hozzám, az interjú folytatásokban hangzott el.  Nos, alig érkezett vissza egy ismert  pesti testvérpár (egyikük író) rövid temesvári látogatásukról, még azon a vasárnap reggelen felrohantak a Magyar Nemzet szerkesztőségébe, elmesélték, hogy milyen rendkívüli helyzetet, legalábbis a kezdetét tapasztalták a Bega-parti városban. Biztosak benne, hogy ott „kitör a nagy felháborodás”, a robbanás – nyomban  megírtam hát első oldali cikkemet minderről  a Magyar Nemzetnek… Mivel tehát eladdig semmit sem hallottunk az ottani utca „rendkívüli állapotáról”, rögtön megírtam románul is, amit érdemes volt. És attól kezdve naponta egyszer, kétszer, néha háromszor tudósítottam Dorin Tudoran főszerkesztő román híradó műsorát az USA-ban. Naponta többször is beszéltem Temesvárral, informálódtam, anyagot gyűjtöttem. (Cseresznyés Gyula, a magyar színház igazgatójának háza előtt parkolt a beavatkozók egyik rohamkocsija – a felkelőkkel szolidáris lakosok mozgásképtelenné tették! Még erről is beszámoltam…)  Egy hét múlva megérkeztem Bukarestbe, interjúra az elnökkel, s örömmel értesültem, hogy a román közélet az Amerika Hangján csügg! Tudósításaimat ugyanis sokan magnószalagra vették, továbbadták, kézről kézre adták, mert más hiteles hírforrásuk nem volt. Még sógorom, Gere Mihály, a KB titkára, volt miniszter is ezt tette.) Tehát C. V. Tudor szélsőjobb pártvezér, parlamenti képviselő, a Săptămîna főszerkesztője az ötletet,  hogy én az USA titkosszolgálati (CIA) főembereként szerveztem a temesvári fölkelést, egyszerűen az Amerika Hangja román műsorában közvetített sorozatomból merítette. Ami egyébként hízelgő. (Most jut eszembe: ezért még újságírói honoráriumot sem kaptam; igaz, ez sem akkor, sem később át sem suhant az agyamon.) Tudósításaimban komoly szerep jutott az akkor teljes joggal főszereplőként feltűnt Tőkés Lászlónak, akit kezdő dési lelkészként ismertem meg, és akihez francia nyelvű, kétfős kanadai filmezőcsoportot menedzseltem-irányítottam-okítottam a lelkész akkor Kanadában élő bátyja kérésére és segítségével. Ideérkezésük után Pesten, a szerkesztőségben magyaráztam el nekik, hogy bontsák a kamerát darabjaira, amennyire képesek, osszák a részeket ketté, s ha a vámosok kérdőre vonják őket, mondják el, hogy két romániai tévés kolléga kért tőlük cserealkatrészeket… Lerajzoltam a (bérházban működő) temesvári református templom belső szerkezetét, az alatta húzódó „pinceklubot”, amely egyben a vasárnapi iskola terme volt stb. Az interjú végül állítólag a Magyar Televízióban is látható volt, csak az nem derült ki, hogy kanadai kollégák készítették. Tőkés Lászlóról, akiről akkor őszinte elismeréssel írtam a Magyar Nemzetben, azt is tudtam, hogy Keleti, a rokonszenves volt magyar hadügyminiszter „mentette” az „események” végén Temesvárról, és vitte családjával egy erdélyi pihenőhelyre… Egyébként azóta sem említi senki, hogy amikor a Secu keményen megfenyegette Tőkés Lászlót, román „pünkösdisták” tömege „ostromolta meg a templomot”, és védte meg őt.  A magyar sajtó zöme sem vette észre: minő rendkívüli, gyönyörű tünet ez!Ugye, kedves olvasóm, érzi, hogy milyen erkölcsi, érzelmi, becsületbeli, mély emberségre valló belső rímbe csendül össze az ágyai pap halált megvető bátorsággal végzett, román  és magyar parasztokat mentő, hihetetlen háborús akciója – és fia, a teológiát és filozófiát végzett színházi szerző, publicista, író, tévés jelleme, „erkölcsi ízlése” – és a temesvári református és más vallású magyarok, románok példája? (Ne somolyogjanak: ezért én is kitüntettem volna mindazokat, akik ebben a történetben kitűntek…)Magyarországon, a Magyar Televízióban is láthatták Csép Sándor kalotaszegi riportját (mert láthatták persze a széles határ menti sávban is, ahol kitűnően látható-hallható volt a bukaresti magyar TV-műsor – de közvetítette a pesti TV is: a magyar sajtóban mintegy negyven cikket olvashattak róla. Örömünkre máskor, más műsorunkról is írtak, elsőként például Zöldi László az Élet és Irodalomban, miként egyik színes (talán éppen Kocsis István Az autóbusz utasai című novellájából készített) játékfilmünkről a Népszabadság kiváló színházi kritikusa…). „TV-színházunk” legtöbb rendezőjét Magyarországon is nagyra tartották; most a példa kedvéért csak Taub Jánost és Harag Györgyöt említem. Ha majd a színházi produkcióinkról írok, boldogan sorolom a többieket is, kitűnő színházi szerkesztőinket is.    Nem szabadna csak „mellékesen” dicsérnem az ifjúsági „Ki mit tud?” vándorvetélkedőt, amelyet Csép gondolt el, tervezett, szervezett meg, válogatta össze a munkatársait, arcait, és vezette országjárását. A szellemi (azaz kulturális) akciónak bevallott szándéka volt többek között az erdélyi magyarság története iránti érdeklődés fölkeltése, beleértve az építészet, az irodalom, a művészetek, településtörténet, iskola- és színháztörténetünket. Volt ebben a kezdeményezésben nemes provokáció, ambíciók ébresztése, figyelemfelhívás bizonyos ismeretek különös érdekességére stb. Nemes és színvonalas, sikeres kezdeményezés volt.  Az erdélyi magyar TV-kritika egyébként nem sokat foglalkozott a hatvanas évek végén, mintegy jelképesen, vasárnap délelőtti ultrarövid (kezdetben 10-15 perces) műsorral jelentkezett adásunkkal; csakhogy nemsokára áttettük hétfő délutánra, s heti háromórás időtartammal. Hétfő délutánra azért tettük át, mert akkoriban hétfőn Pest nem sugárzott TV-műsort, tehát Máramarosszigettől, Nagybányától vagy Szatmártól a Szilágyságig, Zilahig, Váradig, Aradig, Temesvárig, a Bánság déli sarkáig, ha valaki magyarul beszélő tévét akart nézni, bennünket nézhetett – és nézték sokan nemcsak (mondjuk: Szegeden), de Szerbiában és egyebütt is. Ez a háromórás délelőtti és – egy ideig -- háromórás délutáni műsor az egész országban – tehát például a moldvai csángóknál is – nézhető-hallható volt. Nem felejtem el úttörőinket, a legelső főszerkesztőnket, a kedves Kónya Bubát, kitűnő bemondónkat, Birta Józsefet, legelső, rádiósokból lett szerkesztőinket, akik riporterkedtek is, méghozzá remekül (Labancz Frida „Margaréta”-riportját, s némely színházi fölvételét máig emlegetik), remek gyártásvezetőnket, Schwechter Ernőt és a többieket. Mind szerették Sándort, mert ismerték. Na de nem monográfiát írok, csak szomorúan búcsúzom felejthetetlen barátomtól és kollégámtól, Csép Sándortól. Pótolni semmiben sem lehet. Családja, gyermekei, választottjai, barátai számíthatnak rám – sajnos, inkább csak jelképesen, de szeretettel. Olvasói még ennyire se.Bodor Pál (DIURNUS)