Európa, édes hazám

Egy színház életében az ősbemutató – azaz, hogy a világon először játsszon valamely színpadi alkotást – nagyon ritka esemény. Az Aradi Kamaraszínház az új, 2017-es évadának megnyitásaként ősbemutatóval kedveskedett közönségének – igaz, nem teljesen önállóan, hanem a székesfehérvári Vörösmarty Színházzal készült koprodukcióban, de hát ez akkor is „a mi” ősbemutatónk.

Premiernek foghatjuk fel a szerzőt is aradi színpadon, bár a most látott műve a többedik drámája. Tömöry Péter neve annak idején – az 1960-as évektől, amikor Kolozsváron diák, majd a bukaresti tévé magyar adásának szerkesztő-rendezője, később a sepsziszentgyörgyi (Kovászna megye), az ország akkoriban a legjobbak közé számító magyar napilapjának egyik alapító rovatvezetője – közszájon forgott. Aztán, Magyarországra távozásával (1978), kevesebbet hallottunk róla, pedig a még itthon szerzett színház-rendezői képesítéssel a debreceni, kecskeméti, veszprémi, zalaegerszegi színházak dramaturgja, rendezője, s miután (1989-ben) Németországba távozik, ott is folytatja a mesterséget: a Badische Landesbühne főrendezője, majd a bonni Euro Theater Central vezető rendezője és művészeti tanácsadója. (Hogy mellesleg több dráma szerzője, költő, műfordító, síedző stb., az már csak „hab a tortán”, egy nem mindennapi életút kiegészítője.

Színházi tapasztalata tehát temérdek.

Azt azonban biztosan maga se gondolta volna – be is vallja –, hogy amikor 1992-ben német felkérésre megírta az Európa, édes hazánk c. darabját, az jó negyedszázad múltán is égetően aktuális lesz. Akkoriban (akkor és pár évvel előtte) tíz- és százezrek, főleg németek indultak el leginkább Kelet-Európából (Romániából különösen) egy undorító diktatúra elől Németországba, az „édes hazába”, amely akkor Európát is jelentette. De hol van az a tömeg a migránsok mostani millióitól, akiknek soha őse nem élt ezeken a tájakon, nem beszéli a nyelvet és egészen más a kultúrája? Egyebek között ez adja a darab időszerűségét.

A darab pedig egy németországi menekülttáborban játszódik, szereplői (a szerző szerint) egy magyar−sváb, román−szász, keletnémet és kurd migráns. Nem is igazán fontos nemzetiségük: valamennyien meglett emberek, akik menekülnek régi életük elől, és a táborban (ahol jövőjük egyelőre bizonytalan) nem érzik jól magukat, könnyen „kibuknak”, a gyökereket pedig nehéz elszakítani, még akkor is, ha azok terméketlen talajban sarjadtak. Az egyik (kiváló) jelenetben a szereplő egy bús-indulatos román dalt énekel – talán szerzői, talán rendezői invenció, de nagyon „ül”. Ezt a se kinn, se benn, bizonytalanságokkal, feszültségekkel, könnyen robbanó indulatokkal tele világot fogja meg a Hazánk, édes Európa.

Az „édes Európa” a darab keletkezése óta nagyobb drámákat is megélt, azokat is meg fogja, bizonyára, írni valaki, mint ahogy megírta a lengyel Sławomir Mrożek már 1974-ben az Emigránsokat.

A darab egyébként közepes, az előadás korrekt, felejthetetlen élményről ennek nyomán aligha fog beszámolni a néző.

Jó a nagyon egyszerű díszlet, elfogadható a színészi játék (az aradi Tapasztó Ernő temperamentumos megnyilvánulásaival színt visz az előadásba, kétségtelenül kiemelkedik a négyfős, rajta kívül Kerkai Rita, Derzsi János és Kozáry Ferenc alkotta mezőnyből). Az előadást Szabó K. István rendezte.