Ibolyásokkal Sepsiszentgyörgyön

Egy írás azoknak, akik szeretnek minket. Nem voltunk mindig ilyenek, és nem leszünk mindig így, de 2017 áprilisában ezek voltunk, vagyunk mi, Ibolyások.

Adott volt egy lehetőség, miszerint elutazhatok Sepsiszentgyörgyre valakihez, akit nagyon szeretek, valakikkel, akiket félve tisztelek. Voltak bennem leküzdhetetlen gondolatok: mi lesz, ha nem látnak szívesen? Ha nem kedvelnek? Ha észre sem vesznek? Végül is ez az ő útjuk, amibe én csak belecsöppentem. Megkérdeztem Csilla tanár nénitől, nem fogja-e őket zavarni a jelenlétem? „Nem olyanok ezek!” Persze. Magával biztos nem.

Másnap hajnalban indultunk, lassan odagyűlt mindenki. A Nap előtt felkelve hajnalban, mikor másnak csöpp ereje sem lett volna, összeforrt előttem egy szeretetteljes csoport, élénken, nevetgélve, útra készen rosszindulatok nélkül. Ők az Ibolyások.

Továbbra is maradtak fenntartásaim, hiába az első benyomás, ha bennem az elnyomás hangosabb, akkor az diktál. Egy összeszokott csapatot láttam, akiknek a beszélgetéseibe nem kerülhetek be, akiknek a szemében nem látom viszont magam. Olyan csapatot láttam, amilyenre mindenki vágyik, de ritkán kap meg. A hangulat jó volt, nem éreztem elnyomást egy percig sem, csupán a saját szemérmességem vezetett oda, hogy nem ismerkedtem meg mindenkivel már pénteken.

Sok-sok óra múlva odaértünk, hulla fáradtan, éhesen, nyűgösen, olyan állapotban, amikor minden ok meglett volna arra, hogy ordítsanak egymással, de nem tették. Nyilván voltak apró nézeteltérések, hol nincsenek? Viszont ők kellőképpen tudják kezelni.

Én ezután más társaságban töltöttem a napjaim, de összefutottunk párszor velük. Egy csapatként mentek ide-oda, ha várni kellett, vártak, ha valaki meg akart valamit nézni, elkísérték, senki nem lógott ki a sorból, egységesen voltak egyediek.

Szombaton felléptek, kötelező program volt a fejemben, hogy elvigyem a barátnőmet, és megnézzük őket. Ültek a padokon, beszélgettek. Kaptunk néhány mosolyt az izgulás ellenére is, majd lassan ők következtek. Videóztam és fényképeztem, ezek a kockák nem hazudnak. A vezetőjük arcáról lehervadt minden nemű gondterheltség, fáradtság, amint az első cipő felkopogott a színpadon, kivirult és úgy is maradt.

Szombat este egy koncerten találkoztunk, velük maradtunk. Áztak velünk az elénekelt sorok, vert minket az eső. Ez pedig senkit nem zavart abban, hogy jól érezze magát. Míg Bandi az egyik csapatot, addig Csilla a másikat tartotta szemmel.

Hazafele menet, sokkal oldottabb voltam én is. Folytak a történtek felidézései, mesélték, amit a többiek még nem tudtak. Aztán a tanárnő elkezdett beszélni. Kivesézett mindenkit, akin volt mit. Amolyan pszichológia óra volt. Megsértődtek, aztán rájöttek, igaza van, vagy ha nem értettek egyet vele, vitatkoztak, majd elismerték az ő szemszögét, és megértették a véleményét, nem veszekedtek. Itták a szavait, meg sem lepődve azon, hogy mennyi mindent tud róluk. Figyeltem őket. Mindenki bekapcsolódott, hallgattak, ha Csilla beszélt. Mikor befejezte, elhalmozták nevetéssel, sértődéssel, majd megint kacagással. Nem tartott semmiféle harag öt percnél tovább. Az Ibolyások szeretik egymást.

A visszaút felnyitotta a szemem. Ha bárkitől tartanom kellene, azok biztos nem ebből a csapatból származnának. Emberek. Vannak rossz és jó tulajdonságaik, de ahogy egymással bánnak, az mintaszerű. Befogadóak egymással, és mással szemben. Az Ibolya nem az a csoport, akire te gondolsz. A népviselet mögött megbújik egy marék tehetséges fiatal, akik sokkal jobbak, mint amire számítasz. Tapasztaltam.

Molnár Adrienn írása