Jutalomjáték

A jutalomjátékvalamikor elterjedt és közismert kifejezés volt – ma talán már nem az –, és azt jelentette: valamely társulat színészének, főleg búcsúzásakor, színpadtól való megválásakor, elismerésként és támogatásként, előadást rendezett, amelynek bevételét teljes egészében az ünnepelt rendelkezésére bocsátotta.

Bernard Slade, a ma 85 éves kanadai (a New York-i Broadway-en befutott) szerzőnek a Jutalomjátékc. darabja nem egy színész, inkább az Élet Nagy Színészének az elismerése. Eredeti angol címe Tribute (Tisztelgés), és akkor kapta szárnyára a világhírnév, amikor egy kivételes komikus, az immáron másfél évtizede eltávozott Jack Lemmon játszotta, filmen is, a főszerepét.

A darab előzetesében, beharangozójában azt olvasom: „fergeteges komédia”. Magam nem látom éppen fergetegesnek, s a tegnapelőtti est aradi közönsége sem reagált ötpercenként hahotával – bár kétségtelen: a Jövőre veled ugyanitt szerzője, Slade, nagy mesterségbeli tudással, jó párbeszédekkel, poénokkal komponálta meg művét. Amely, meggyőződésem szerint, mégis, filozofikus mondanivalója dacára már-már lapos lenne, ha nem nagy kaliberű színész játszaná a főszerepét.

Az Aradi Kamaraszínház vendégeként fellépett budapesti Játékszín társulatának előadásában azonban egy kiváló komikusra, Gálvölgyi Jánosra osztotta Szirtes Ádám rendező a főszerepet, s mellé olyan nagyon jó színészeket rendelt, mint Hernádi Judit (a volt feleség), Barabás Kiss Zoltán (a fia) és Lévay Viktória, fiának barátnője, Tóth Enikő (az orvosnő), Nagy Sándor (a főszereplő barátja), Fábián Anita, az egykori prostituált, egy kivételesen jó jelenetben a gondozásra érkezett „ápolónő (a tévénézők a Jóban-Rosszban sorozat Szilviájaként ismerhettek rá). S ha a közönség az előadás végén, nemcsak megszokásból, hanem őszinte elismerésből vastapssal hálálta meg az előadást, az, szerintem, inkább a színészeknek, mint a darabnak szólt.

A Jutalomjáték pedig arról beszél, hogy egy immáron idős szivarnak (Scottie, Gálvölgyi János), aki egész életét – mellesleg jól érezte magát benne – elviccelte és elszúrta, gyógyíthatatlan betegségével kell szembenéznie. Nem veszi komolyan betegségét se, mint ahogy a fiával és volt feleségével való kapcsolatát se kezelte soha komolyan és felelősséggel, s emiatt családtagjai elhidegültek, eltávolodtak tőle minden szeretetük ellenére.

A „jutalomjáték” az, hogy családtagjai, a hozzá közelállók váratlanul megrendezik születésnapját, feltehetően az utolsót, s ez alkalommal a normális emberi kapcsolatok is helyreállnak.

Sablonos, „könnyfakasztó” végkifejlet?

Hát persze, végeredményben heppiend. A tragédia súlytalanná szelídül, a megnyugtató boldog vég az, amivel a közönség távozik. No meg néhány jó jelenet, felidézhető színészi teljesítmény emlékével – és ez az igazi nyereség. Esetleg, ha jól végiggondolja a dolgokat, azzal a tanulsággal, hogy nem úgy kell élni, mint Scott Templeton.