Mezítláb a parkban

Neil Simont, a világhírű drámaírót talán nem is kell bemutatni a régóta színházba járó közönségnek: volt idő, amikor a ma 89 éves mesternek, olvasom az interneten, egyszerre négy darabja is ment a New York-i Broadway-en, ami igazán csúcsnak számít a világ színjátszásában. Sőt, színházat is neveztek el róla, életében.

Ezek után illendő volna, hogy a krónikás egyik darabjának (Mezítláb a parkban, eredeti címén Barefoot in the Park) aradi előadásáról az elragadtatás hangján szóljon. Annál is inkább, mivel a darabból, a szerző aktív közreműködésével 1967-ben valóban nagysikerű film is készült nem akármilyen színészek, hanem Jane Fonda és Robert Redford főszereplésével. Újra kellene látnom ahhoz, hogy eldöntsem: mit rejt a téma? De nem ez a lényeg, hanem az, hogy miként hat ma a jó hatvan évvel ezelőtt íródott sikerdarab. Megállja-e a helyét ma, vagy csupán nosztalgia?

Talán arról is kellene értekezni, hogy mitől sikeres egy színdarab. Sok mindentől lehet: magától a (mélyenszántó, gondolkodásra serkentő, nevetésre ingerlő, szellemes bemondásai okán megmaradó stb.) darabtól, az azt előadók alakításáról, a találékony, újszerű rendezésről, színpadképről vagy valami egyébről emlékezetes előadásról.

Nos, a Békéscsabai Jókai Színház Mezítláb a parkban c. előadása, őszintén szólva, nem szerzett különösebb élményt. Már maga a darab sem, amely, hogy is mondjam csak, igazából manapság, a XXI. század második évtizedében, legalábbis számomra, újat nem tud mondani a férfi és nő, vagy a fiatal házasok viszonyáról. (Társadalmi, szociális vonatkozásokról szó se essék, az nem drámaírónk specialitása.) A darab arról szól, hogy az egymásba fülig szerelmes fiatal házaspár New Yorkban egy ötödik emeleti lakásba költözik (ahova az idősebb halandónak, telefonszerelőnek, anyósnak stb.) feljutni igazi tortúra (lihegnek is tisztességesen felérkeztükkor – ez a darab egyik fő, többször megismételt gegje). Aztán a fudri, a maga élvezeteinek élő, mellesleg nem is dolgozó fiatalasszony és a hivatásának élő komoly, de fádnak bizonyuló férfiú, aki „megrögzött konzervatívként” nem hajlandó a téli hidegben a parkban mezítláb sétálni) elidegenedik egymástól, válásra készül. Hogy aztán, elvégre vígjátékról van szó, meggondolja magát, s jöjjön a heppiend, a kibékülés, a boldog egymás nyakába borulás.

Szerintem nem igazán nagy írói fantáziáról valló sztori, amelyet csak különleges eszközökkel lehetne „feldobni”, élvezetes, a nézőt főleg megnevettető, esetleg meggondolkodtató előadássá gyúrni.

Aradon bizony (lehet, hogy a közönség a hibás, nem eléggé fogékony a humorra?) alig-alig kuncogtak az emberek előadás közben, ellenben a második szünetben több tucatnyian elhagyták a színházat. A végén viszont, örömömre, udvariasan vastapsoltak a Gubik Petra, Czitor Attila, Fehér Tímea, Katkó Ferenc, Tomanek Gábor, Hodu József összetételű szereplőgárdának, amely mindent megpróbált beleadni, ha nem is teljes sikerrel.