Nagyvárosi bujdosók, táncban elmesélve

Figyelmes és értő aradi újságolvasó-hölgyismerősömtől (miután az előző műsort követően a lelkemre kötötte, hogy „azt” feltétlenül írjam meg) pénteken este a műsor után újra megkérdeztem: mit írjak az Aradi Kamaraszínház révén hozzánk érkezett Nagyvárad táncegyüttesi előadásról. Azt mondta: csak szépet és jót.

A nép szava az isten szava. Amivel, ezúttal, mellesleg a botcsinálta tánckritikus is egyetért.

Szombaton este a Röpülj, páva utolsó elődöntőjét nézve a Duna tévén (ismét) csodálattal adóztam a produkciókat értékelő – valóban profi, hozzáértő – zsűritagoknak. Jó volna ötödannyira ismerni a tánc nyelvezetét, kifejezési eszközeit, mint ők. Azzal próbálom vigasztalni magam (kifogást, ideológiát kreálni a legkönnyebb), hogy az ember nem érthet mindenhez, például, a tánc nyelvezetéhez (sem) – honnan is, amikor Aradon se balettet, se táncszínházi produkciót nem látni, vagy csak nagyon ritkán. De – ahogy az emberek, nézők többsége – ha nem is tudom szavakban pontosan megfogalmazni, de érzem, mit akar mondani, kifejezni. A nagyvárosi bujdosók ugyanis a tánc eszközével olyan történeteket mesél el, amelyek, szerintem, a nagyvárosi fiatalság mai életérzését jelenítik meg. Egyfajta gyökértelenséget: az éltető népi kultúrából kiszakadtak, egy másik, távolról sem mindig értékes „nagyvárosi” kultúra, tömegkommunikáció hatása alá kerültek, amelynek sokszor romboló hatása alól nemigen tudnak kitérni, s egy adott pillanatban már-már lehetetlennek tűnik, hogy visszataláljanak a magyarságot sok évszázadig éltető szellemi forrásokhoz. Emlékezzünk csak az olyan lehangoló jelenetekre, amikor mérgezett egérként szaladgálnak kocsijukkal az áruházban, azt éneklik, hogy „nékem csak a tested kell, a lelked legyen az ördögé”, a vetített képek között furcsa szövegtöredékek futnak – idegen, mondhatni ellenséges világ ez a „DNS-ileg tönkrement magyarság” számára. A műsorban felbukkan néhány, a magyarság számára meghatározó személyiség az elmúlt századokból, a szövegekből pedig nem hiányzik az oktató hang („Javuljatok meg”), – ami furcsa módon mégse bántó.

Az előadás Kiss Ferenc, a Vízöntő zenekar alapítójának 15 éve megjelent lemezére épül, zenéje sok műfajú és változatos: magyar népi vagy népies, dzsesszes, klezmeres hangzások bukkannak fel, de van köztük egy zenében-táncban egyaránt szép, költői, mégis a mulandóságot, reménytelenséget idéző tangó is. Érdekes, hogy a sokfajta zene dacára is egységesnek tűnik a produkció, amelyet egyébként a sok, jó szövegű zene is nagyban segít Az előadás a sokoldalú Novák Péter színész, énekes, koreográfus dramaturgiája alapján jött létre, maga (nagyszerű) énekesként is közreműködik (a női énekesnő Pelbát Ilona). Minden dicséretet megérdemelnek a koreográfusok – négyen is vannak, valamennyien vendégként –, és nem különben a 15 tagú tánckar.

Az előadás végén a lélek halhatatlanságát szimbolizáló gyertyafény-imbolygás után igazi jó hangulatú magyaros mulatság zárja. Értelmezhetjük mintegy feloldásként, reményként, a jövőbe vetett hit visszaszerzéseként. Magam legalábbis ezt szeretném belelátni.