Nem csak a húszéveseké a világ

Mint a nagyok többsége, rendkívül barátságos és közvetlen. Bemutatkozáskor azzal fogad – különben pár éve már találkoztunk –, hogy „Isten hozott, szervusz”. (Fájdalom, részemről: nincs igazán jelentős korkülönbség köztünk.) Humora kifogástalan. 

Facebook oldalára vasárnap, azaz közvetlenül a szombat késő esti aradi hangversenye után (! – vajon mikor ébredt?) ezt tette föl: „Amikor megláttam a ’stábot’ (a farsangi mulatság közepette az őt megszólaltató ’Duna tévéről’ volt szó  – szerk. megj.) farsanghoz illő szereléssel, veszélybe került az előadásom, mert röhögőgörcs közeli állapotba kerültem”.

A jó egyórás koncert mégis nagyszerűen zajlott, s bár voltak, néhányan, akik az orrukat húzták (hol nincsenek kákán is csomót keresők?): Aradszky László a magyar könnyűzene kétséget kizáróan nagy és megkerülhetetlen személyisége.

– Elárulhatom-e Aradszky László korát?

– Semmi akadálya.

– Mert tudniillik ezt az interneten mindenki megnézheti. Bár Aradszkyról, ha szemtől szemben ül vele, vagy a színpadon látja valaki, senki el nem hiszi, hogy 79. évében jár.

– Mindenki tudja, a tényeken nem tudunk változtatni. Ennyi vagyok, és végtelenül büszke, hogy nemcsak sok slágerem van, hanem sok unokám is.

– Hány is?

– Öt.

– A fiadtól, lányodtól?

– A lányomtól kettő, a fiamtól három. Éppen ma búcsúztam el a legkisebbtől, mert hogy Aradra kellett jönnöm. És vártam már, hogy ideérjek. Sokszor megdobogott a szívem, amikor mentünk a sztrádán, vagy országúton, s a feliratot láttam, hogy ARAD. Mondom, miért nem fejeztétek be ezt a kiírást, hozzátoldva hogy – szky. (Nevet: Elnézést, ezt nem tudtam kihagyni.) Azért is szerettem, mindig, bár sokat nem jártam Aradon. Nagyapám, nyugodjon békében, főkalauz volt a MÁV-nál, rengeteget mesélt életéről, nagyon sokszor jött Aradig, ez volt a célállomása a Budapest–Békéscsaba–Lőkösháza vonalon. Arad mindig benne volt a meséiben, akárhányszor nyaraltunk Békéscsabán. Nem véletlenül mondta Bernard Show, hogy ami tegnap történt, azt nem tudom, de ami ötven évvel ezelőtt, arra mindenre emlékszem. Valahogy így vagyok én is ezzel.

– Ez a pályádnak a második ötven éve. Hogy éli ezt meg az ember, a művész?

– Igen, én ezt nem fogom fel ésszel. Ha tőlem a Jóisten 1962-ben megkérdezte volna (nem számítottam rá, hogy kopogni fog, és megkérdezi): te, Aradszky, szeretnél-e egy évig Aradszky lenni, akkor én nagyon-nagyon boldogan igent mondtam volna. De aztán ahogy telt-múlt az idő – éppen a gyerekekkel beszélgettünk az öltözőben –, olyan csodálatos életem volt – illetve nem múlt időben beszélek –, de azok a periódusok, amelyek alatt a világot szinte bejártam teljesen (nem teljesen, de rengeteg helyen voltam a tengeren túl is)…

– Tizenvalahány év volt.

– Hát igen, 16 év. De hogy is mondjam, édesapámtól nagyon sokat tanultam a kitartás és az önfegyelem területén. Nem szabad feladni semmit soha, ha bármi jön az embernek – személyes problémája, én ezt, hál’Istennek, nagy ívben elkerültem a család szempontjából. A fiam ügyvéd, a lányom kórházban vezető beosztásban, unokáim remekül tanulnak – már aki iskolába jár –, NB 1-es futballista unokám van, aki a Zalaegerszegben játszik (Balázs Zsolt, aki az U19-et, -20-at, 21-t végigjárta, szóval olyan család vesz körül, hogy szinte hihetetlen, szinte azt mondanám: álomvilág. Ha belesorolnám – és miért ne sorolnám – ebbe a csodálatos életútba, pályafutásba, hogy az ország első, sőt második aranylemezese is lehettem (ez is megmagyarázhatatlan az életemben), de tény, külföldi útjaim – Erdélyt ki tudja, hányszor végigjártam –, annyi slágert énekeltem, akkor megkockáztatnám: nem cserélnék senkivel, hiszen amihez hozzányúltam, szinte mindegyik dal kizöldült, majdnem örökzöld lett talán, és ez nem költői túlzás.

– Hogyan fogadják ma, pályafutásának második félévszázadában a nézők Aradszkyt?

– Érdekes, ez ici-picit már átment egy olyan stádiumba, mintha családtag lennék. Ötvenkét-ötvenhárom év alatt a közönséget nem lehet becsapni. De az ember akkor csapná be önmagát, ha azt hinné, hogy a fiatalság előtt ugyanolyan népszerű, mint az idősebb korosztály előtt. Ebbe a hibába nem szabad beleesni. Mert az, hogy a fiatalok velem együtt éneklik dalaimat – élő példa a Szigetfesztivál, ahol minden két évben fellépek –, ott csápolnak, ha kell, éneklik a szüleiktől, nagyszüleiktől megtanult szöveget, de nem hiszem el, hogy azt kérnék a kívánságműsorban. Ezzel tisztában kell lenni. Mert akkor nem őket, hanem magamat csapnám be. De én azt tudom mondani: szeretnék még egy kicsit játszani. És nekem ez olyan játék. Amit mellesleg nagyon komolyan veszek, hisz egy ilyen előadásra, mint az aradi, 10-12 napot készülök. De… Épp most hívott a Kós Jani, hogy olyan szerencséje van, meg tudja nézni a fellépések között a Chelsea–Manchester City meccset. Azért hívott fel, hogy idegesítsen… Szóval a kollégák, a barátok, a zenészek. Itt is, például, Aradon olyan nevek vannak a zenekaromban – félreértés ne essék, nem tekinthetem a sajátomnak –, de olyan nevek vannak, mint Muck Ferenc, az ország talán legjobb saxofonosa. A zene egyébként, remélem, önmagáért fog beszélni, legalábbis remélem. Biztos a nézőtéren is sokan lesznek olyanok, akik a riportot is olvashatják.

– Talán olvasni fogják. De hadd kérdezzek addig is: hogy tudja valaki, 79 éves korában, ilyen rendkívül jól tudja karbantartani magát? Aki Aradszky Lászlóra néz, azt mondja: egy jó karban lévő hatvanas…

– Köszönöm (nevetés). Mindent értek. Hogy is mondjam? Az ivós emberekre mondják: ha három ember azt mondja, hogy be vagy rúgva, feküdj le. Amikor már 803 ember azt mondja, hogy jól csinálod, lassan elhiszem, hogy úgy is van. Bár ettől még nem lettem fiatalabb, de ezek olyan csodálatos erőt adnak nekem – akár hiszed, akár nem –, komoly erőt adnak.

– De nemcsak ettől lesz az ember fiatalos.

– Azért mondtam, hogy ha 803 ember… Egy tény. Megint csak a nagyapám jut eszembe, aki gyermekkoromban a szorzótáblát tanította nekem. Sose felejtem el, azt mondta: „Fiam, igyekezz kitűnni, de óvakodj feltűnni”. Nagyon bölcs mondás. Soha nem szerettem pletykálni, mondjuk, vagy másról rosszat mondani. Mert az első pillanatban tudtam: ha irigykedem másra, mert egy jobb dalt elénekelt, avval én nem kerülök előbbre, csak akkor, ha nekem lesz egy jobb dalom. És hála istennek: olyan csodálatos zeneszerzők írtak nekem dalokat, mint Fényes Szabolcs, S. Nagy István, Payer András, Lovas Attila, vagy az, aki most a színpadon dobol, Kaszás Péter, aki 18 éve ír csodálatos dalokat – ezt megelőzően szegény Zámbó Jimmynek írt. Valahogy úgy kanyarodnék vissza, hogy nagyon kell a szorgalom, a tehetség, de a szerencse a legfontosabb tényezők egyike. Jó helyen, jó időben, jókor.

– Még nem hallottam, hogyan tartja magát karban Aradszky László. Van ennek valamilyen receptje?

– Hát valamikor futballoztam, a Fradi-kölyökben igazolt, a színészválogatottban 25 évig standard-játékos voltam – én, énekesként, de népszerű emberként mindig bekerültem oda. Elmondhatom, hogy kilencvenezer ember előtt 25 évig futballoztam. Ez nagyon sokat jelent. Persze azt is tudom, hogy a kor meghatározza, mit, mikor és mennyit. Már redukáltam, de hetente úgy háromszor-négyszer a szobabiciklit elfoglalom, és rendszerint úgy szoktam társítani a dolgot, merthogy az idővel gazdálkodni kell – nekem már nem 24 óra a nap –, össze kell sűríteni a dolgokat. A Facebookra majdnem minden nap felteszek egy magam által készített klippet a dalaimra – szóval a számítógéppel nagyszerű barátságban vagyok, elképzelni nem tudnám az életemet nélküle (bár kétségtelen az olvasás rovására megy). Négy óra nekem már nem annyi, mint másnak, mert nagyon sok dolgot el kellene még intéznem. Ezért úgy oldottam meg, hogy ha nézek egy jó meccset, felülök a gépre, és 15 percet tekerem. Felülök a biciklire, és együtt szenvedek a focistákkal…

– Van még olyan korú aktív magyar táncdalénekes a pályán, mint Aradszky?

– Hát a Korda Gyuri. Csak őneki most sok egyeztetési problémája van a pókerozással, amit remekül csinál, de ha belegondolunk, az is egy embert igényel. Az éneklés is, nem is egy embert. Nem akarom túlértékelni a munkánkat vagy művészetünket – ki ahogy akarja, úgy kezeli –, de hát ez sem egy embert igényel. Nagyon sok mindennel jár ez. De a legbüszkébb arra vagyok, hogy nem tudnám megmondani, pályafutásom melyik periódusára emlékezem a legszívesebben.

– Nem arra, amit például két – magyar viszonylatban első – aranylemez fémjelez?

– Hát… De az sem semmi, hogy hetvenkilencedik évemben itt beszélgetek veled, Aradon. Azért ez sem természetes és logikus. Mint ahogy az eredményeim, a Made in Hungary-ban, a Tessék választani-ban. Rengeteg slágert énekeltem. Nem tudom, melyiket emeljem ki. Az Édes Piroskámat, a Pókhálót, a Nemcsak a húsz éveseké a világot… ezt már nem  lehet meg nem történtté tenni. És nagyon büszke vagyok rá.

– Szoktál magadban otthon énekelni?

– Hogyne. Skálázok. Bemegyek a kisszobába, a pianínóhoz, és skálázok. Gyakorolni kell. Itt most én elénekelek kb. 15 dalt…

– Egy lemezre valót…

– Igen, az egy lemezre való. Nem az, hogy közönség előtt – mert akkor van baj, ha nem közönség előtt –, de hát ez 17 dal, ezt hibátlanul kell énekelni…

– De hát azokat már százszor elénekelted.

– Ne mondd, hogy azokat már 40-50 éve énekelem. Ezeket mind frissíteni kell, és – akár hiszed, akár nem – én nem hiszem, hogy ezeket kétszer ugyanúgy énekeltem el. Költői túlzás, lehet – de valami a színpadon mindig előjön. Marad a melódia, marad a szöveg, de a mimika, a mozdulat mindig változik. Nem is gondoltál rá, ugye?

– Az elkövetkező időkre, mint énekesnek, vannak-e új terveid?

– Nekem két tervem van: a ma és a holnap. És minden kezdődik előről.

– Lehet, hogy 3-5-10 vagy több év múlva itt találkozunk még?

– Egy biztos: ha igen, sok új dalt is fogok énekelni, és megkockáztatom: a pályatársak közül az összes többi együtt sem énekelt annyi dalt, mint én az utóbbi 15 évben.

– Hát akkor:  nagyon sok új dalt és nagyon sok új évet.