Székely Csaba a klasszikusok között

Vasárnap este az Aradi Ioan Slavici Klasszikus Színház nagytermében a néhány hete fennállásának 121. évébe lépett Pécsi Nemzeti Színház előadása zárta a Klasszikusszínház-fesztivál. 13 előadásán a hazai színházak „krémje” hozott el egy-egy darabot, amelyek közül az utolsó kettő, szombaton és vasárnap magyar nyelvű volt: előbb a Temesvári Csiky Gergely Állami Színház lépett fel a John Gay szövege nyomán íródott Koldusoperával (nem tévesztendő össze a Brecht-félével – annak idején írtunk róla a Nyugati Jelenben), tegnapelőtt pedig a pécsiek mutatták be Aradon Székely Csaba erdélyi íróBányavakságc. drámáját. Ez utóbbi, ha szó szerint vennénk, a klasszikusok közé avanzsált…

 

 

Székely Csaba nevére a magyar közönség és kritika akkor kapta fel a fejét, amikor rádiójátéka, az angol nyelven írt Do You Like Banana, Comrades? (Szeretik-e a banánt, elvtársak?, 2009) a BBC díját nyerte el, majd az ebből készült előadás is díjazott lett. (Emlékeztetnék rá: az Aradi Kamaraszínház jóvoltából a darabot pár éve Aradon is láthattuk.) Nem semmi, hogy egy akkoriban külföldön szinte ismeretlen romániai, erdélyi magyar író fiatalember, még innen a harmincon, a világ (de legalábbis egyik) legrangosabb rádiója pályázatának fődíját vigye el.

Azóta (aradi) helytörténészeink többször felemlegették, hogy Székely Csaba (bár Marosvásárhelyen született, és oda is tért vissza) Aradon végezte a középiskolát, tehát, egy kicsit legalább a mienk is, akivel büszkélkedhetünk.

A Pécsi Nemzeti Színház dramaturgját azonban aligha az aradi kötődés vezette, amikor a Bányavakságc. drámát (a marosvásárhelyi bemutató után) előadásra javasolta, hanem az, hogy ez egy jó darab, amelyet érdemes az anyaországi közönségnek is megismernie. S ha a pécsiek Aradra jöttek egy rangos színházi fesztiválra, miért ne hoznák egy erdélyi szerző darabját? Amelyet, egyébként, már láthatott (volna) az aradi magyar közönség, szintén egy színházi fesztivál keretében – csakhogy akkor még nem figyelt rá kellőképpen.

Azóta Székely Csabát szárnyára kapta a hírnév – bár a vasárnapi, amolyan jó félházas közönségen ez nem látszott meg igazán. (Amibe, bizonyára, a kissé borsos helyjegyárak is belejátszottak.)

Mi is ez a Bányavakság?

Egy drámatrilógia egyik, középső része – az első a Bányavirág, az utolsó a Bányavíz. Mindeniknek az első szava a bánya, bár a másodikban, ha jól emlékszem, bányáról nincs is szó. Ami talán valamikor volt, a cselekmény idején azonban nincs, mint ahogy más munkalehetőség sincs az istenhátamögötti, elhagyatott, pusztuló magyar faluban.

Pálinka, meg az ezzel járó alkoholizmus, a sorsból való kivetettség, reménytelenség azonban van. A Bányavakság főszereplője, Ince polgármester (Szula László), aki nővérével, a szegény senyvedő-szenvedő Iringóval (csavar: aki közlekedési balesetben bátyja feleségének halálát okozta) egy háztartásban élő férfi már csak azért is újraválasztatná magát, mert nincs más megélhetése. Ellenjelöltje az ultrajobbos, (magyar) ultranacionalista Izsák (Urbán Tibor) egy nagyon korrupt és nagyon lehangoló környezetben. Incze azért hívja ki a román rendőrséget, hogy ellenfelét lejárassa, holott maga is épp annyira korrupt, „sáros” az erdőirtási ügyekben – végül a vizsgálat ellene fordul, az általa felállított csapdába maga esik bele. (Florin – Köles Ferenc –, a magyarul is beszélő, de beszédébe több román szót is keverő nyomozó személye körül néhány sztori bontakozik ki, román és magyar zenére való részeg mulatás, a Kossuth-nóta stb. kapcsán.) Magamnak úgy tűnt: mintha kicsit eltúlzott, túlhajtott volna a magyar–román ellentét. A darab végi (a nyomozó ellen Incze és Izsák által egyetértésben elkövetett, talán nem is feltétlenül szükségszerű) gyilkosság zárja a drámát, amelyben még egy (dramaturgiailag) nem túl jelentős, és meglehetősen sablonos szereplő, Izabella, Ince lánya (Grisnik Petra) is színre lép.

A Pécsett tavaly, február végén bemutatott darabot Bérczes László rendezte, díszlet- és jelmeztervező   Cziegler Balázs. Aki (a Pécsi Nemzeti Színház impozáns épületét csak kívülről láttam) sajnos, nem számolt díszlettervében azzal, hogy a terem jobb oldali páholyaiból (a furcsa nyitású, nézőtér felé szűkülő, mellesleg a darab hangulatához jól igazodó komor díszlet miatt) a színpad jobb oldalán zajló cselekményekből szinte semmi sem látható.

Kifogások helyett annak örvendjünk, hogy egy ilyen nagy presztízsű színház, mint a pécsi Nemzeti, eljött Aradra egy eléggé nem dicsérhető kulturális együttműködés keretében. Nem először, és nagyon reméljük, nem is utoljára.