Szerelmi párbaj, hatvan körül

Ha nem hallottuk még Richard Baer, a szerző nevét, nem biztos, hogy az ő hibája; ha az, akire tippelek internetes nyomozást követően, 1928–2008 között élt író, szövegkönyvíró, majdnem 60 televíziós show fűződik nevéhez, az Államokban tehát biztosan tudnak róla. 

Akár ő, akár nem, a magyarul Hitted volna? címmel játszott darabja iskolapélda arra, hogy miként tud a szinte semmiből egy vérbeli, színpadhoz-közönséghez értő profi ütős komédiát írni. Ami aligha fog bevonulni ugyan a műfaj nagy alkotásai közé, de egy estére, ahogy újságírói közhellyel mondják, felhőtlen szórakozást nyújt a nézőnek. Vagy kicsivel talán többet is, ha komolyan vesszük: felcsillantja a reményt a virágkorukon túl lévő, az élettől már sokat nem váró nőkben és férfiakban, hogy lehetséges és érdemes

a boldogságkereséssel (de legalábbis a magányosság felhagyásával) próbálkozni, hisz darabunk persze, hogy happy enddel zárul.

Herman és Christine, a hatvan tájékán, régi családi barátok, és mindketten elvesztették társukat, akikkel példás életet éltek. (Később ugyan kiderül, hogy porszemek is csikorogtak a boldog házasság gépezetében.) Cristine a darab kezdetén már annyira képtelen elviselni a magányt, hogy költözőben van messzi vidékre, barátnőjéhez, amikor a régen látott Herman, elhalt férjének legjobb barátja betoppan. És lassacskán kiderül, nem is akármilyen szándékkal: feleségül venné volt barátja nejét. (Érvlistájának elején a fő szempontok egyike, hogy közösen mennyivel olcsóbb lenne az élet.) A nő a férfi közeledését először abszurdnak tartja, menekülni próbál a hirtelen rámenőssé vált, ám némely megnyilvánulásában (például az említett kicsinyes anyagiasságában) nem igazán rokonszenves baráttól. (Az apró jellemhibákat egyébként a szerző, mint buzógó humorforrásokat, remekül kihasználja.) Lassacskán azonban, a férfi kitartását látva, meg a maga helyzetét felmérve úgy fut, hogy az üldöző ne nagyon maradjon le, és végül igent mond.

Kb. ennyi a történet, a szerző azonban rengeteg humorral fűszerezi a két fél közötti viaskodás párbeszédeit. (A fordító érdeme, hogy ezek magyarba is nagyon jól átjönnek.) A néző nem fetreng ugyan a kacagástól, de lépten-nyomon felnevet, kuncog a szellemes, gyakran sikamlós poénokon. A szerző elég dörzsölt ahhoz, hogy a humorhoz adagoljon némi érzelmet (hogy ne váljon csöpögőssé a heppis sztory), iróniát (szeretettel, hogy ne váljon sértővé), empátiát, hogy rokonszenvvel nézzünk a szereplőkre.

A kétségtelen bravúrral megírt darab azonban, meggyőződésem, lapos és felejthető produkció maradna, ha nem „minden hájjal megkent” ragyogó színészek adnák elő, akik a szón kívül a játék minden más eszközével is kitűnően bánnak. Hernádi Judit (Cristine) és Kern András (Herman) telitalálat a szerepválasztásban, Ficzere Béla és Jeges Krisztián, a két ellentétes jellemű (tisztességes és pénzéhes) költöztető kicsi szerepével egyáltalán nem lóg ki a nagy páros mellől, a rendező Verebes István pedig nagyon a helyére tett mindent; mutatós a viszonylag egyszerű díszlet, jól dolgozott az öltöztető – szóval: semmi sem hiányzik egy jó előadáshoz.

A Kamaraszínház műsorában a nagyszínházat zsúfolásig megtöltő közönség (jó néhány vidéki, de Temes megyei nézőt is láttunk) jól szórakozott, és az előadásról megkérdezett több néző közül senki sem fanyalgott (mint ahogy ez általában lenni szokott). Szóval: a pesti Belvárosi Színház Orlai produkciója Aradon is, mint mindenütt tavaly őszi bemutatóját követően, igazi siker volt. Köszönjük, hogy láthattuk.