Szeretünk, L’art pour l’art!

Köztudott, hogy a „l’art pour l’art” francia kifejezés (szó szerint: művészet a művészetért). Egyik ismert teoretikusa, a XIX. századi költő, Gautier szerint a művészet az erkölcsi érdektől és a hasznosságtól független öncél, s csak az lehet szép, ami nem való semmire, a hasznos eleve rút, mert valamilyen szükségletet elégít ki.

Nem feltétlenül biztos, hogy igaza van, de ha elfogadjuk a véleményét, akkor a L’art pour l’art társulat minden produkciója bizony eleve rút, mert hogy valamilyen szükségletet elégít ki: nevezetesen azt az emberi igényt, hogy, ha alkalma adódik, jól szórakozzon. Akinek pedig legalább kevés humorérzéke van, az kitűnően mulat Lártpurlárték abszurd (akár blődnek is mondható) humorán anélkül, hogy műsorukból a nagy eszméket, a kor és társadalom ostorozását, a nagy erkölcsi értékek melletti kiállást, nagy tanulságok levonását stb. hiányolná.

A legnagyobb elismeréssel adózik viszont annak, hogy milyen elképesztő humorral, találékonysággal, ötletességgel bírnak, hogyan játszanak a (magyar) nyelvvel – egyetlen műsorukat se lehetne lefordítani –, miként nevettetik meg, olykor a könnyhullatásig, közönségüket.

A maga nemében egyedülálló ez az immár 31 esztendős alakulat, amely mintegy két évtizede ugyanabban az összetételben lép színpadra Dolák-Saly Róberttel, Laár Andrással (akit már láttunk egyéni műsorával Aradon), Pethő Th. Zsolttal és Szászi Mónival: rég beírták nevüket a magyar humor aranykönyvébe.

Kedden az Aradi Kamaraszínház vendégeiként két előadáson Aradon vadonatúj, idén februárban bemutatott, (kizárólag, a dalokat is beleértve) maguk által írt műsorukkal, a Halványlila gőz cíművel léptek fel. A cím méltó lenne hozzájuk, saját találmányukként is elkönyvelhetnénk, ha nem ismernénk már régóta a mondást. Halványlila gőzöm sincs, kitől származik, mindenesetre jól hangzik.

A színházi közönség nagy része élőben alighanem először látta a társulatot, a tévéből azonban bizonyára ismerős és emlékezetes, például, a Vastyúk is talál szeget vagy a Besenyő család című, hatalmas népszerűségre szert tett sorozatuk. Talán lemezről ismerik dalaikat, DVD-ről műsoraikat is. Kinek ne ugrana be Besenyő Pista bácsi (Laár András) fekete bőrkabátos, piros pólós – most, ezúttal, csíkos ingű –, csíkos nadrágú, csokornyakkendős, jellegzetes bajuszú, sapkájú figurája, ha azt hallja: „nooormális?) Vagy a szegény, csúnyácska, férje által folyton lealázott felesége, Margit (Pethő Th. Zsolt), a szenilis öregúr Setét Antal (Dolák-Saly Róbert), a lapátfogú Zigóta (Szászi Móni), akik többi műsorukban más-más, de mindenkor nevetésre ingerlő figurákként léptek fel.

Most pedig itt volt a Halványlila gőz. Egy ismeretlen ­(kevésbé sikerült) jelenettel, a színház témájú osztályfőnöki órával indult az előadás, hogy aztán egyre jobban belelendüljön, főleg amikor megjelentek a jellegzetes, előző műsorokból ismert figurák. Jól tették, hogy kitartottak mellettük, hisz ezek műsoraiknak amolyan ikonjai, már megjelenésük is nevetésre ingerel. Hátha még megszólalnak. És persze megszólaltak, ontva a poénokat. Mutatóba: „Csak egyetlen módon lehetsz a társadalom hasznára: ha felajánlod szerveidet”; „Nem baj, hogy buta vagy, de legalább nem vagy okos”. De hát ki tudna százat megjegyezni? Különben is, leírva távolról sem robbannak úgy, mint tőlük, a színpadról.  

A mintegy másfélórás műsor után csupa mosolygós arcú néző jött ki a színházból. Ez a nap nem telt el hiába.