Szókratész aradi színpadon

„Én halni indulok, ti élni; de hogy kettőnk közül melyik megy jobb sors elé, az mindenki előtt rejtve van, kivéve az istent.”

Így hangzik Platon (Pláton, Plátó) szerint Szókratész védőbeszédének utolsó mondata. Hogy a védőbeszéd elhangzott, az tény; hogy szó szerint így hangzott el, ahogy a kiváló, mesterét felülmúló tanítvány visszaadta, azon lehetne vitatkozni. Magam úgy gondolom, nem, hiszen egy tökéletesen szerkesztett szónoklatról van szó, szinte lehetetlen, hogy ezt, kapásból, valaki elmondja vádlói előtt. Lényegtelen. Azon viszont nem vitatkoznék, hogy lényegében pontosan rögzítette a Szókratész elleni perben elhangzott védőbeszédet, megörökítve a mester filozófiájának sarkallatos pontjait.

Szókratész (i. e. 470–399) korának, az ókori (máig mércének tekintett) görög kultúra egyik legnagyobb filozófusa volt, bár – a történelem tudomása szerint – egyetlen sort sem írt le. Tanítványa, Platon (i. e. 427–347), akit joggal tartanak az antik filozófia legnagyobbjának, jelen volt mesterének

szégyenteljes perén az athéni demokrácia egy (vesztes háborút követő) éppen hanyatló korszakában. Egyik első (talán a legelső) munkájában (34 filozófiai dialógust írt, plusz az Apologiát – Szókratész védőbeszédét, meg 13 levelet) Szókratésznek állított emléket, mint ahogy egyetlen műve, a Törvények kivételével valamennyi munkájában a rá döntő befolyást gyakorolt mester szájába adja a maga filozófiai gondolatait.

Amit Platon mond, azt (a platoni életmű fényében) Szókrátész mondja, vagy sugallja.

Ma azt, ami i. e. 399-ben Athénban megesett, kirakat- vagy koncepciós pernek neveznénk. Szókratészt többek között a város istenei iránti tészteletlenséggel, az ifjúság megrontásával  vádolják, s – igaz, csekély – többségi döntéssel a kezébe adják a halálos bürökpoharat. Nem akar megszökni, kiissza.

Ha kivennénk a szövegből az „athéni férfiak, katonák” megszólítást, a görög  istenekre való hivatkozásokat (ez utóbbiakat jól inspiráltan az előadó? szöveggondozó? -szerkesztő? eltávolította), döbbenetesen mai szöveget kapunk. Olyat, ami ezer évvel ezelőtt is tökéletesen „ült”, és, bár ne lenne igazam, ezer év múltán is, ha lesz még emberiség, hiánytalanul időszerű lesz. Az emberi természet, gondolkodás lényegében, mit sem változott.

Azt hiszem erre, meg egy nagyon nagy színész (aligha mellesleg: a nemzet színésze, Kossuth- és sok egyéb díjas, hatvannál több filmszerepben látott) elképesztő előadására ráérezve ült pisszenés nélkül az Aradi Kamaraszínház közönsége, szinte várva, hogy vége legyen a produkciónak, hogy kitörjön belőle, vastaps formájában az egy óra alatt felhalmozódott iszonyú feszültség.

Ezt mondták valamikor, jó két és félezer esztendeje, katarzisnak az ókori görögök, s mondják azóta is mindenütt lenyűgöző színházi élmény kapcsán.

A nemsokára, májusban 75 éves Haumann Péter (aki közönséges mai utcai öltözetben, sötét színű pólóban és nadrágban állt ki a lehúzott függönyű színpadra, egyetlen szék társaságában – mit sem számít a díszlet egy ilyen produkcióban) a vasárnapi előadás előtt a Bábszínház előcsarnokában, a bejárat mellett állt, alkalmat kínálva a nézőknek arra, hogy – ha volt bátorságuk – megszólítsák, esetleg kezet fogjanak vele. Úgy gondolom: számára is élmény volt a közönség részéről feléje áradó szeretet és elismerés. Aki pedig kezet foghatott vele, annak, a későbbi előadást is beszámítva, ez örök élmény marad.