A Naprendszer széléhez közelít a Voyager-1

A Voyager-1, a Földtől legtávolabb járó űrszonda kutatásának új mérföldkövéhez érkezett, hogy elhagyja a Naprendszert.

A jelenleg 17,4 milliárd kilométerre lévő veterán határozott változást észlelt az őt körbevevő részecskék áramában. Az űr olyan régiójába lépett a külső Naprendszerben, ahol a napszél sebessége – a Napból érkező töltött részecskék – gyakorlatilag nulla. A NASA kutatói úgy hiszik, a napszél sebességének csökkenése azt jelzi, hogy a sokkal erőteljesebb, csillagközi (intersztelláris) szél oldalirányba téríti. Ez azt jelenti, a Voyager nagyon közel járhat ahhoz, hogy kijusson az intersztelláris űrbe.

A kutatók szerint még nem lépte át a határt, mert a csillagközi űrbe kilépés azt jelentené, hogy a forró részecskék sűrűségében hirtelen zuhanás következik be, míg a hideg részecskékében emelkedés. A jelenlegi becslés szerint a 33 éve működő szonda négy év múlva léphet be a csillagok közötti térbe.

Edward Stone, a Voyager projekt kutatója magasztalta a szondát, és a lenyűgöző tudományt, amely 33 év után is működteti. „Amikor a Voyager elindult, az űrkorszak maga még csak 20 éves volt, így nem volt meg az alap, melynek révén tudni lehetett, hogy ilyen sokáig kitarthat. Azt sem tudtuk, milyen messzire kell eljutnunk, hogy kívülre kerüljünk. Most már tudjuk, hogy durván öt év, és első alkalommal léphetünk ki a Naprendszerből.”

A Voyager-1 1977. szeptember 5-én indult, testvérhajója, a Voyager-2 1977. augusztus 20-án. A NASA-szondák kezdeti célja a külső bolygók – Jupiter, Szaturnusz, Uránusz és Neptunusz – feltérképezése volt, amit 1989-ben fejeztek be. Ezt követően a mélyűr felé irányították őket, a Tejút galaxis középpontjának általános irányába. Radioaktív bomláson alapuló energiaellátásuk révén a szondák készülékei továbbra is megfelelően működnek, és továbbítják a Földre az adatokat annak ellenére, hogy a köztük és a bolygó között lévő hatalmas távolság azt jelenti, a rádióüzenetnek már mintegy 16 órát kell utaznia.

Az újonnan bejelentett megfigyelés a Voyager-1 kis energiájú, töltött részecskéket monitorozó készülékétől (LECPI) származik, mely a napszél sebességét követi figyelemmel. A töltött részecskék ezen áramlata buborékot alkot a Naprendszer körül, ez az úgynevezett helioszféra. A szél „szuperszonikus” sebességgel halad, míg át nem lépi a terminációs lökésnek nevezett lökéshullámot. Ezen a ponton a szél aztán drámaian lelassul, és felmelegszik a mágneses hüvely néven (heliosheath) ismert régióban. A Voyager-1 2004 decemberében haladt át a lökéshullámon, és jutott a mágneses hüvelybe. A szonda megállapította, hogy a szél sebessége jelenlegi pozícióján nullára csökkent.

„Elértük azt a pontot, ahol a Napból érkező szél – amely mostanáig végig kifelé irányuló mozgást mutatott – már nem mozog kifelé, csak oldalirányban” – mondja Stone. Ez a jelenség annak a következménye, hogy a szél a más csillagokból származó anyagnak feszül. A határ a kettő között a Naprendszer „hivatalos” széle, a heliopauza. Amint a Voyager áthalad rajta, a csillagközi űrbe jut.

Júniusban érkeztek az első jelzések, hogy a Voyager valami új jelenséggel találkozhatott. Mivel azonban a sebességek ingadozhatnak, néhány hónap további megfigyelésre volt szükség az adatok megerősítéséhez. Az adatok elemzése azt mutatja, hogy a napszél sebessége 2007 augusztusa óta minden évben, másodpercenként mintegy 20 kilométeres sebességgel, egyenletesen lassult. 2007-ben még másodpercenként 60 kilométeres sebességgel haladt kifelé. A júniusi mérés óta a kifelé tartó sebesség nulla maradt.

A Voyager másodpercenként 17 kilométeres sebességgel halad a heliopauza felé.

(hirado.hu/BBC/Space.com/NASA)