A túltanulás szerepe a sportban

Tízezer óra. Ennyi gyakorlás szükséges K. Anders Ericsson svéd pszichológus kutatásai alapján ahhoz, hogy mesteri szinten elsajátítsunk valamilyen készséget. Nem véletlenül még a befutott, világklasszis sportolók is rengeteg időt áldoznak arra, hogy tökéletesítsék a játékukat: újra és újra, több ezredszerre is végrehajtják ugyanazokat a mozdulatokat.

De pontosan miért jó akkor is tovább gyakorolni, ha már láthatóan elsajátítottuk a kívánt tudást?

A zenészek intuitívan tudják, hogy kulcsfontosságú ugyanazt a darabot újra és újra eljátszaniuk akkor is, ha már tökéletesen megtanulták, s nincs ez másképpen a szerepüket kívülről fújó színészeknél, vagy a már elsajátított mozdulataikat tovább gyakorló sportolóknál sem. Ezt a fajta gyakorlást – amikor az adott feladatban nyújtott teljesítmény már elérte a maximumot, és látszólag nem fokozható tovább – nevezzük túltanulásnak.

Hermann Ebbinghaus tanulással és emlékezettel foglalkozó kísérleti pszichológus már több mint 130 éve, 1885-ben megállapította: a túltanulásnak köszönhetően hosszabb ideig megőrizhető az elsajátított tudás. Sokan vitatták azonban, hogy a túltanulás valóban olyan hasznos szerepet játszana, mint azt Ebbinghaus vélte, sőt egyes kutatók szükségtelen és haszontalan gyakorlatnak minősítették.

A Brown Egyetem kutatócsoportjának friss vizsgálata azonban bebizonyította, hogy a már elsajátított készségek további gyakorlása korántsem fölösleges időpocsékolás.

A Kazuhisa Shibata által vezetett kutatás keretében 183 önkéntes vett részt egy vizuális észlelési feladatban, amelynek során azt kellett megállapítaniuk, hogy két egymást követően bemutatott kép közül melyiken fedezhetők fel mintázatok, s melyik ábrázol csupán strukturálatlan vizuális ingereket. Nyolc tanulási blokk után, ami összesen körülbelül 20 percig tartott, a résztvevők láthatóan megtanulták a feladatot, teljesítményük elért egy platót. A kutatók ezt követően két új csoportot hoztak létre: az elsőbe tartozók nyolc tanulási blokk erejéig gyakoroltak egy feladatot, majd 30 perc múltán szintén nyolc blokkon át egy másikat, míg a második csoport tagjai ugyanezt tették azzal a különbséggel, hogy az első feladat gyakorlására az elsajátításhoz szükséges nyolc blokk kétszeresét, azaz 16 tanulási blokkot áldoztak.

Másnap a tesztelés alkalmával az első csoport meglehetősen gyatra teljesítményt nyújtott az első feladatban, de jelentős fejlődést mutatott a másodikban. A túltanuló csoport tagjai ezzel szemben kifejezetten jól teljesítettek az első feladatban, de nem jeleskedtek a másodikban. Összegezve tehát, az első csoport tagjai, akik hagyományosan tanultak, az elvárásoknak megfelelően sérülékenyek voltak a második feladat keltette interferenciával szemben, a túltanulókra viszont ez nem volt jellemző.

Vagyis a kutatás eredményei alapján még egy viszonylag rövid túltanulási periódus is alkalmas arra, hogy drasztikus változást idézzen elő: az elsajátítást követő gyakorlás a megtanultakat olyan jól megszilárdítja, hogy a megszerzett tudás ellenáll egy következő feladat potenciálisan interferáló hatásának, sőt, átmenetileg meggátolja annak hatékony elsajátítását. Lényegében olyan, mintha az első feladatban megszerzett tudás megőrzése érdekében egy időre gátlás alá helyeződne az azt követő tanulási folyamat. (nso)