A hagyományok megtartanak, és előre visznek

A Békés megyei, a dél-alföldi soknemzetiségű Szarvason, a történelmi Magyarország földrajzi központjában (ezt a Hármas-Körös holtágának mentén felállított emlékmű tudatja) 16. alkalommal rendezték meg szombaton az aratónapot, amely egyben Kárpát-medencei nemzetiségi fesztivál is. 

Magam úgy gondolom, a már hagyományos ünnepség elsősorban a Kárpát-medencében élő magyarság egyik találkozóhelye, az aratónap inkább csak ürügy arra, hogy az anyaországi, kárpátaljai, felvidéki, erdélyi, délvidéki magyarok egy napon összejöjjenek, és érezzék: ha a történelem vihara más-más országokba sodorta is őket, egy nemzettestből származnak és összetartoznak.

Szerencsére a mai Európában odáig jutottunk, hogy egy ilyen találkozó létrejöhet, Szarvasra el lehet jutni, bár igaz, sok résztvevőnek az év egy napján nagyon korán fel kell ahhoz kelnie, és sok tucat kilométert autóznia ahhoz – saját költségén, természetesen –, hogy a nyitóünnepségre, a felvonulásra megérkezzen. Az erdélyi Szentegyházáról, a kárpátaljai Császlócról például – ez utóbbi idén a rendezvény díszvendége volt – egy nappal korábban kellene elindulni, a szlovákiai Martosról – amelyik jövőre lesz a rendezvény díszvendége –, a szerbiai, vajdasági Csókáról vagy a romániai Pécskáról–Tornyáról elég hajnalban felkelni, hogy a szarvasi Ezüstszőlők-dűlőbe idejében eljussanak.

Ha odamennek, az azt bizonyítja, hogy érdemesnek tartják a részvételt.

A példásan szervezett szarvasi rendezvényből az is látható, hogy minden az előre meghatározott és ismert program és órarend szerint zajlik. Ha meggondoljuk, hogy az indokolatlan késések, „csúszások” miatt hány óra, nap, év vész el életünkből, a pontosságot a maga helyén értékelhetjük.

Szóval: megérkezés (parkolóhely van bőven, az országúton már jó előre helyi polgárőrök mutatják az utat), kipakolás (sok a „cucc”: aratóeszközök, főző alkalmatosságok, hozzávalók  – a gáztartályt természetesen a hazaiak biztosítják, bár láttunk hagyományos, fával „működő” főzőhelyet is, viselet, mert hogy nem lehet, pontosabban illetlenség XXI. századi utcai vagy estélyi viseletben kaszával aratni), mindenkinek megvan a hatalmas sátor alatt a kijelölt helye, asztala, csak meg kell keresni, a találkozó „gépezete” olajozottan működik. S miközben, ötven, száz méterre a parkolótól az elhelyezkedés folyik, sokan örömmel üdvözlik egymást a résztvevők közül, hiszen tavaly, tavalyelőtt, öt éve is találkoztak már, beszélgettek, koccintottak, jól érezték magukat az addig ismeretlen magyarokkal.

Így indul a szarvasi aratónap, amely a megnyitóval és a hagyományos felvonulással folytatódik, ahol az immáron népviseletbe beöltözött csapatok kerülnek egyet az Ezüstszőlő-dűlő utcáin a kapukba kiállt helyi lakosok érdeklődése közepette, akik nyilván látni szeretnék, hogyan „mutatnak” az anyaországiak és a messzire szakadt nemzettársak, ha éppen aratni készülnek, majd később odaülnek a színpad előtt felállított széksorokba, hogy az otthonról hozott produkciókat végignézzék és megtapsolják.

De előbb még a második megnyitó, a dűlő másik részében, a régi traktorok, cséplőgép közelében – igazi technikatörténeti kiállítás –, ahol már három, a szarvasi találkozóra emlékeztető, fából készült emlékoszlop áll. Mellettük ezúttal a negyediket is felavatják: az idei díszvendég, Császlóc (Kárpátalja, Ukrajna) adományát, a vereckei hágó környéki vörös fenyőből készült oszlopot. A népviseletbe öltözött polgármester asszony, Poják Mária meghatottan fogadja a Farkas Zoltán, a Békés Megyei Önkormányzat elnöke által felajánlott zászlót, és maga is zászlóval viszonozza a gesztust. (Mint az elnök úr elmondta: minden határon túlra szakadt magyar közösségnek egy-egy zászlót kívánnak adományozni. Tavaly, mint annak idején beszámoltunk róla, a Vajdasággal cseréltek lobogót. Várjuk, hogy hasonló zászlócserére romániai, Arad megyei viszonylatban is sor kerüljön – Békés megye részéről, nyilatkozta lapunknak az önkormányzat elnöke, ennek nincs akadálya.)

Ezek után kezdődhetett az aratóverseny, amelyen jó másfél tucat csapat indult. De előbb még a früstük, azaz a reggeli, a learatandó tábla végében (a terítést a zsűri külön értékelte), amelyen mindenki örömmel vett részt, hisz sokan, a korai kelés miatt, még nem reggeliztek. Mit mondjunk, az egykori aratók módfelett örültek volna, ha ilyen „terülj asztalkám” fogadja őket: a legtöbb helyen volt sonka-kolbász, foszlós fehér kenyér, zöldségek, mindenféle, szóval a XXI. század eleji aratóknak volt mit az aludttejbe aprítaniuk. A „fekete leves” azonban még hátra volt: maga az aratás, a kaszálás, a marokszedés, a kévekötés, a keresztbe rakás… Olyan idős emberek már nagyon kevesen vannak, akik valaha is élőben, ténylegesen csinálták volna ezt a rendkívül kemény, emberpróbáló, öt-hat hétig tartó, izzadságos, a parasztember – meg a megfogadott napszámosok – számára mégis gyönyörűséges, a következő évi megélhetést, kenyeret biztosító munkát, az aratást. Szarvason a csapatok nagyon igyekeztek, mindent beleadtak, hogy jól sikerüljön a produkció, amelyet a száz év előtti „profik”alighanem megmosolyogtak volna. (Az egyik ifjú – nem Arad megyei – marokszedő hölgy bevallotta kérdésemre, hogy először próbálkozik ezzel a munkával, ami nagyon nehéznek tűnik. Ami a mai nemzedéknek legalább annyit bizonyít, hogy milyen iszonyú munkát jelentett valamikor a termés betakarítása.)

De hát a szarvasi mégis csak verseny volt, a Kárpát-medencei vetélkedőben győztest meg helyezetteket kellett hirdetni. Az éber zsűri nap közben egyfolytában ott lófrált a versenyzők között, jegyzetelt és osztályozott, és késő délután eredményt hirdetett mind az arató-, mind a főzőverseny – 21 csapat 52 „produkciója” – tekintetében. Ami a résztvevők számára kétségtelenül fontos, a pártatlan kívülálló szempontjából azonban nem igazán. A vetélkedő legfőbb nyeresége, mindenki számára, a találkozás, az összetartozás érzésének a megnyilvánulása, megerősítése.

Arad megyét a szarvasi összejövetelen a tornyai Pro-Pir Kult Egyesület képviselte, amelyet a pécskai Búzavirág Egyesület erősített ezúttal csak két pár táncossal (Bartok Enikő–Dancu Zsolt, Mester Tamás–Borsos Anett). Színpadi produkcióját, a tapsokból ítélve, nagyon kedvezően fogadta a közönség.

A zsűri az esti órákban hirdetett eredményt az egész napos versenyben: a legjobb, legidősebb, legfiatalabb kaszás, legvidámabb, legkitartóbb, legjobban öltözött, legkívánatosabb früstököt bemutató stb. aratógárdának, a 21 csapat 52 kulináris készítménye közül a legjobbaknak ítélt díjait osztotta ki. Az Arad megyét képviselő tornyai–pécskai vegyes csapat három díjat is elhozott: Tornya a „legjobb látvány”, a „legszemrevalóbb résztvevő” (Bartok Enikő, Pécskai Búzavirág), és a legjobb marokszedő (Tóth Piroska) díjat nyerte. Ha jól jegyeztem meg: egyik résztvevő csapat sem kapott három díjat.

Ami azonban mindennél fontosabb: szép, az összetartozást sugárzó, erősítő napot tölthetett együtt sok száz, a Kárpát-medence különböző országaiból érkező magyar.